Molnár-Kozma Alexandra: Vi(g)asz

a parton állsz
mint izzó kanócszál
fölötted ég, rád olvad a nap
csak nézlek, nézem, hogy csorognak
a kirótt szabadság vi(g)aszpercei
mit is tehetnék? érzem a késztetést,
hogy fogjalak, hogy felfogjam
szétfolyó kontúrjaidat
szabadságoddal együtt hátha elveszik
s te hagyod, semmit nem teszel –
értem, hogy értem nem
akkor hát önmagad miatt
én nem kérhetem
inkább fejet hajtok, hogy fejet hajtasz –
vagy a nap nehéz?
hisz nem kell cipelned
tudom, tudom, neked ez áldott áldozat
követlek tekintetemmel,
ahogy a hűvös vízbe lépsz
talán mégsem hagyhatod
talán hallottad gondolatomat –
de napod a vízbe is elkísér
nem bánom – akkor, ha bírod még
akkor, ha boldog vagy
miért remélem mégis,
hogy mindig állandó maradsz
és megfogja a víz
lepergő viaszperceid?
időt nyerhetnél –
a kép tiszta, elsimult tükre
megyek utánad
utánad megyek
már két (v)égen égsz