Molnár-Kozma Alexandra: Tűnődés

Nem tudok másra gondolni,
a tű fokán átjutni
hogyan lehet?
Nézem a holdfaló ében eget,
sötétség zabálja a testeket,
rettegve átbukni, zuhanni
szűkre mért szívekkel
csak a mélybe lehet.
Én nem oda tartok,
a fény felé megyek,
hanyatlás kizárva
és vele más eshetőség.
Inkább szárnyat növesztek,
rímeket, rémeket
magamból ki- és lefaragok,
táguló szívemen kívül
egyebet nem adhatok,
hisz semmi sem az enyém.
Tűnődöm: s ha fordítva van?
Holdsarló metsz éjszövetbe,
ívében – a sötétet leeresztve –
forrásként tör fel a világosság.
Eltűnök a fotonárban,
önátadón, egyként, mással
összefogva, egy kvantummal
gazdagítva fénytemplomát.