Nem írni nehéz.
Fáj ez a terméketlen csend,
az űr súlya a vállon.
Míg szótlanságom
tajtékzó habjait visszanyelem,
kortyonként tisztul ki a kép:
csillagszikrák pattognak
megrögösödött tudatréteken.
Hiába szomjazom,
nem ér el a fény,
elnyelik a párhuzamos
univerzumok.
Parlagon maradtam,
alkotás nélkül elveszek,
nem tudom, ki vagyok.
Nem írni nehéz.
A semmivel várandós a csend,
de a semmi-sejtekbe
szikrányi mindenség simul.
Már érzem a lüktetést,
újraélesztettem a lassuló,
szaporátlan isteni im-pulzust,
hogy visszavegyem örökségemet,
a Teremtő gyermekeként
nem lehetek méltatlan, se árva,
alkotni születtem,
gyönyörködni teremtésemben,
hogy megtestesülhessen
mennyei országa.
De megbicsaklik bennem még a szó,
sután ejti ki magából a száj,
a tökéletlen gyümölcs elenyész
a földön, vagy lehet, még a fán.
Nem írni jó lehet.
A hetedik napon
megpihen a kéz.
Végigsimítom betűim,
ami életképtelen,
papírkoporsójában
utolsó útjára kész.
Nem írni jó lehet,
ha a teremtés végül
nem temetésbe fut.
Egy alkotó sem kívánhatja,
hogy teremtménye vesszen.
Minden, ami tökéletlen,
rendre a porba hull?
A választ most már sejtem,
szikrázik minden sejtben
az emlékezés:
nincsen tökéletlen
a teremtésben,
csak fejlődő, alakuló,
éretlen még.
Minden teljes egész,
hogyha annak látom,
a teremtő szemével,
ahogy Ő, az Első Alkotó néz:
formáló, felemelő,
nem ítélő szeretettel,
minden napon.
