Molnár-Kozma Alexandra: Összesodorva

Azt mondják, a párhuzamosok is összeérnek egyszer.
Látod, apám? A végtelenben elférnek a paradoxonok.
A sors távoli utakat egy csapással egybeterelhet,
mint az ipszilonban, a kettőből egy szálat sodor.
Hitted volna, hogy lesz olyan még: együtt?
Ha szóba fűztük, főként te tiltakoztál.
Most esélyt kaptunk, hogy ne egymást metsszük,
hanem befoltozzunk minden szálszakadt hibát,
mi a múlt abroszán tátong, űrnyi hézagot,
de lehet-e cserélni az emlékszálakat,
a szürkét, a feketét és a vérpirost
aranyos színekre, ártatlanokra?
Ábránd, hogy az idő majd mindent tisztára mos.
Hogy így alakult, ajándéknak lásd, ne sorscsapásoknak,
együtt elvarrhatunk minden hiányt, rossz öltést.
A pince is jó – mondod –, ott meghúzod magad.
A legjobb volna, ha végre a szívembe költöznél.