Molnár-Kozma Alexandra: Ős-kohézió

Repkényként szeretném befutni éveidet.
A szeretet szabad szimbiózisában melegíteni,
hogy betakargassak szíveden minden repedést.
De befedik-e hajtásaim a magasságokat és mélységeket,
varázsolhatok-e fénygyűjtőként csillagokat az éjjeledbe,
és holnapot? Benőhetek-e minden pillanatot ölelésemmel,
hogy megmaradjon az akaratod, a te vágyad is?
Repkényként futom be épülő éveidet, tanulok szeretni,
remélni, elfogadni. Nem gondolok az elengedésre,
amikor már csak az emlékeidet tudom átfonva karolni.
Itt vagyunk most, mint két, egymásnak támaszt nyújtó erő.
A repkény fal nélkül földön futó, és repkény nélkül
a fal is sérül, reped és ledől. De a szeretet összehúzza
a távolságokat, hidakat emel. Így nyúlnak utánad szavaim,
megidéznek, s ha akarod, lelked anyagából újrafalaznak.
Most itt. Majd akkor. Vagy egy másik életben.

További bejegyzések