Mondd, velem tartasz-e a stró-fák övezte
betűlabirintusba, morfémák sikátorán át?
Követnél-e oda is,
ahol beszűkül a tér,
és lehet, hogy elvesztesz,
félő, hogy elvesztjük egymást?
Én a szavamat adnám, te a bizalmad felém,
hogy kivezetlek a sorokból,
minden fonémaszorosból akkor is,
ha fékeznek az ékezetek,
s kötőjelek zöld lámpás sorompói
terelnek a biztos elbizonytalanodásba.
Szavamra, nem hagylak se margón,
se zárójelek zsákutcájában. De ígérhetek-e?
Fontosabb kérdés: miért is vagy itt,
hogy elhiszed-e, hogy a tiéd is
lehet a vontatott mondatok rakománya?
Ha bírod, magaddal viheted.
Előre megsúgom: súlya van,
mint a hangnak, melyet nyomatékkal ejtenek,
s mélyen bevésődik.
De ez is, mint majdnem minden, relatív.
Amiben biztos lehetsz: minden kérdőjel
a nézőpontok körül csoportosul,
s minden válasz választás.
A költői kérdés az egyetlen,
amely feltétlen, abszolút
és szabaddá tesz.
Kezdjük újra!
Szóval velem tartanál?
