(Hommage á József Attila)
itt ülök csillámló sziklafalon
ahol téridő hajol
a távol’ előtt
bejártam az irodalom
felkapott magaslatait
rajongtam
újsütetű ormokon
hagytam csalódásaim
ide visszahúz a lelkem
itt megszólít, marasztal
itt ragyog még valami
amit máshol is keresek
s nem fénymázas, talmi kincs
a szavak itt hiátust töltenek
se idő- se térköze nincs
a kereső-, emelkedő-vágynak
pedig megtölti szívem is
az itt hagyott elérhetetlenség
metsző fájdalmával
merengek hegyei sörényén
szemsugár kócolja rímfürtjeit
éppen kilencven évnyi a távol’
ám hangja él, körbeér
az örökzöld lemezen
ódája zeng, a (fel)tűnő
intervallum elvarázsol
itt ülök csillámló sziklafalon
párja nem szökik a szembe
párhuzamot sem kínál fel a most
a jelen felszíne(s) lejtős:
csúcsnak kiáltott meredélyek
ereszkedők, sivár vonulatok
ahol (k)árokba csúszik a mérték
ha látná, örülne?
utol nem érték
ahogy ő sem a kedvest
de szavai sziklává alvadtak
hogy tanúskodjanak
kitöltve minden lényeget
és a távolságot; magasságait
a jelen méri, s talán a jövő éri el
itt ülök csillámló sziklafalon
alattam fénytelen völgykatlan
nem siratom
ami lehetne, de nincs
ami van, széthull darabokra
addig itt maradok –
hogy őrizzen
hogy őrizzem –
a sziklába kapaszkodva
[talán csak elvakít csillogása
csalfa a görbülő szemtükör
(f)élénk gyémántok lapulnak valójában
elfedő, fénytelen, koholt (f)ércek közt]
