(Mk 4,35-41)
Lélekrezdülésem szunnyadó vízfodor.
Ha ráncolnak elemek vagy kavicsjáték,
a mindenségbe lágyan visszasimulok.
Ha felébresztenek, már nem kiabálnék.
Öntudatom bárkából kivetett háló,
fennakadnak benne óvatlan perceim.
A súlytalant lebegni visszadobálom,
a többit napra teszem fényesíteni.
A lelkemet az éggel összegombolom,
a horizont hittel telehímzett vászon.
A mélye napfény ringatta hullámbölcső,
a teteje csillagokból emelt jászol.
Ingó bárkában szendereg nyugovásom,
vihar, jajveszékelés nem háborgathat.
Ha billenek, hittel kiegyensúlyozom,
míg életem egéről legurul a Nap.