Előttem a kollektív tudat kifeszített vászna,
hogy az egészet lássam, a kozmoszba vetülök.
Ez közel s távol a Teremtő perspektívája.
Ő megértően mosolyoghat, „mily görbe tükör”.
Nem találom sehol békés elégedettségem.
Fényévekre talán, vagy a holnapba menekült?
Ez volna hát közös munkánk egyenlege képben,
ilyen, ha nyolcmilliárd akarat egymásnak feszül.
Keresem a saját tudatrészecskémet,
a kusza szövevényben egy apró partikulát.
Elvörösödik, eszmél felelősségem,
részem az egészhez miképp járult hozzá?
A huszonegyedik sem különb D.-né huszadik vásznánál,
digitálisan egy századnyival talán körmönfontabb,
és megfigyelhető egyfajta neokubista kollázs
az éppen széjjelhulló és összeütköző képpontokban.
Mi szétesik – merengek – a Teremtő újragyúrja-e
bolygóvá, tudatvásznas s öntudatlan teremtményekké?
Vagy azt sugallja: „az aLAPnak előbb tisztulnia kell,
átadtam már, hogy egységben fehéredik az RGB.
Katyvaszból hogy lehetne tiszta, színhelyes a kép?
Találd meg az értékeket, a fehéregyensúlyt!
S felhőtlen indulhat az alkotás, újrateremtés,
és persze, hogyha a közös cél egy irányba húz.”
Végignézem, ahogy a bitek lenullázódnak,
a tanulság – mint mintakép – rezeg az éterben.
Azután bármit alkothatunk, csak ne ugyanazt.
Karmatörő szintlépés álomjövőt élni,
nem elfuserált következményeket.
