Molnár-Kozma Alexandra: Ekvilibrium

Valami leesett. Magasról jöhetett,
mert a becsapódás kráterében
porhanyóssá vált néhány berögződés.
Megértem, a begyepesedés nincs értem,
ha szánt szándékom, magokat ültetnék.

Vajon sulykot vetettem? valami égbekiáltót
és most aratom a sújtást.
Majd elsimítom, mit a behatolt kihantolt,
ha látom, az ég mit is vetett ki rám.
Üstököst, talán uránuszi mennykőt,
nézőpont: sorscsapás ez vagy kegyelem,
a megrázkódtatástól kihaltak bennem a dog-mák,
s a ragadozó tegnapok, melyeknek
prédája lettem példája helyett.
Nem veszem zokon tévedésemet,
se amit tudatnak a bűnök,
kitaposták belőlem a megütközések,
bejáratódtam, hévvel érkező
felismerések bugyognak fel. Tűröm.

Valami leesett, nyomában a nyugalom mélyül,
átszellemülnek az ösztöngyökerek.
Valami évül, a barázdák összesimulnak,
integrálódnak a pólusrétegek.
A bevillanót a szívembe vezetem,
amíg befészkel, melegíti átlényegült, emelő cél.
Ami megszületik, felnevelem:
egyensúly ott terem(t)het,
ahol az ég és a föld egymáshoz ér.

További bejegyzések