Molnár-Kozma Alexandra
Az emlékezés útján
a csend mögé ha nézek
sarokba szórt vaskos tévedések
térdelnek vezeklő magányban
a múlt elnyűtt molyrágta paplanján az
óhaj már csak feslettszövet-bélés
akár roskatag testből a lélekkilépés
a csend mögötti fojtott hallgatások
pillantás nélkül elnyíló odalett virágok
ernyőtlen estén szúrós záporeső
a pórusokon át egészen a bőraljáig menő
a csend mögé ha nézek
érzem többéltű abszurd szenvedésem
a kéz mely annyiszor az arcomon csattant
nem másoké ébresztő magamtól magamnak
a csend mögé ha nézek
látni vélem kendőzetlen lényem
a falra vetült idomtalan árnyak
s a fény is vagyok mindennek forrása
a villanykörte a por a lámpabúrán
s a koszos kapcsoló a nappali tapétás falán
vagyok a csend és ami mögötte lapul
a megbocsátás: a végleges s a pillanatszagú
a felejtés aki álmodott és a saját álmává lett
de valódi önmagára mindig ráébredhet
