Molnár-Kozma Alexandra: Ami marad, az vagyok

keveset szóltam
azt is halkan
korholtak érte tanáraim
nem értettek
hogy is érthettek volna?
hangom néma sikoly lett
a belém vert csendtől
lélegzetvételek karcolták
az idegrost membránjait
levegő akartam lenni
hogy ne lásson
hogy ne fájjon
észrevétlen súlytalan semmi
halkabb a metabolizmusnál
de letettem róla
mert a levegő hiánya feltűnő
míg az enyém fellélegzés – neki
a szívébe jutni? kizárt
így maradtam (a) csendben
múltban rekedt hangom
nem kéri számon a …….
………………………….
sok hézagot varrtam be-tűvel
már visszhangot se vernek
az arculcsapások
a gondolatot pedig rég kiverték fejemből
hogy lehetne másképp is
nem lehetett
tollam így válhatott szövetségessé
a hangom lett
a csend hangja
az el nem sírt könnyek dagálya
végül elérte verseimet
mielőtt kimerített a szótlan apály
a hiányköltészet nem adhat otthont
legfeljebb vándormenedék
egy sziget
ahol meghúzom
és ki(s)írom magam
ami marad: az vagyok
azt hiszem
azt viszem
azt adom tovább