„Emlékezni arra, hogy a napnyugta vöröse és az ősvadon
zöldje nem világít mindig a szemünkbe.” /Molnár Gábor/
Szerezz nevet, míg meg
nem halsz,
hírnevet,
fiatalt,
mindig ragyogó
diadalt,
fej fölött ékeskedő
glóriát,
életedről zengő
harsonát,
legyél
csillagot elérő óriás.
Most az apró hangyák
közt lépkedsz,
vigyázva, más világát ne
sértsed,
nyüzsög a láthatatlan
sereg,
minden élet egy-egy
verem.
Számukra óriás vagy!
Céltalanul vagdalkozó
tömeg,
ki másra pillantást
se vet;
fogja kezében a kést,
bozótvágó szikét,
s volt, ami látszólag
nincs!
Molnár Gábor szeretetét
örököld,
ki az ősvadont tollal
rótta,
megihlette Brazília,
buján tekergő
növényeivel,
lomhán és villámként
mozgó állataival.
Szerezz nevet! –
mondhatta volna ő is,
szegénysége gyűjtött
ritka pókokat, fényre
csábult lepkéket, birkózó
kajmán bőröket.
Eltáncolt boa-ölelések
elöl, s a kígyómarás elleni
szérum nála a gyorsaság
s a fegyelem.
Megvakult, petárda
robban kezében,
gyanútlan sétál nem várt
sors börtönébe.
Szerezz nevet!
Írja tovább a könyveket,
fekete szivárvány lepkék
köröznek felette.
Ír, a holt csendből
smaragd-éveket
varázsolva,
ír, a fejfák tövében
mozdulatlan.
2013. III. 13.
