Kiss Benedek 70 éves
A költő éveibe roskad. Körében
nyolcvan születésnapját ünneplő, kik
szomjas kívánsággal és mosolygó
nyilaikkal várnak.
Tisztelet-ernyőiket már idejövet
kinyitva besétálnak a terembe,
hogy a kinti monoton zápornak
feltett kérdéseikre feleljen
a Mindentudó.
Aki látszólag álmos, befelé néz,
s talán el is aludna, ha nem ő
lenne középen. Arcán a ráncok
keményednek, kényelmetlen
a széke,
s már tör fel dühe – Tapintatánál
fogva nem teheti meg, hogy beszóljon
az őt ajnározóknak: „Ácsi, emberek,
még nem haltam meg, még nincs itt
a megbocsájtás ideje!” – nem mond
ilyet, nem szól semmit, csak
lerészegedve a hozsannázók
borától, amit még meg sem ivott,
majdhogynem az asztal alá
botlik…
Verbunkosok húzzák ki a pácból.
Az ősi zenék szőlőhegyeket idézve
muskotálysárga illatokat,
vérpezsdítő kékerek szabaduló
táncát hozzák,
oly elemi erővel, hogy a lábak
alatt mozdul a föld. Ekkor már
a költő beszéde hangzik, szavak
helyett
ütközzenek a versek, s két, eddig
a homályban tartott írást tesz le
a képzelet
asztalára, olyasféléket,
amelyektől még az ellenségek is
összeverik borharapta
poharaikat.
2013. III. 21.