„Elfolyt könnyeim kövekké válnak,
kávészínű macskáim aszott idővé…”
Talán méreg volt az oka haláluknak,
mit lerakott az ember,
védve terratóriumát.
de vajon, mi védi őt, ha büntet
a Patkánykirály?
A macskamúlt tűnhet,
vakká sírt emlékeket
ásva,
fentről nézzük.
Egyéves földi jókedvetek
lett másé.
Kinek öröme határtalan?
Cérnaszálnyi elmezavar,
mi „véletlenül” bezavart?,
s most a hitvány cselvető,
a gaz – kinek fontos
volt a por, mi tiszta
barátaink hátán arany
volt – megnyugodhat.
Nem zavarja vékony
álmát többé a nemes
macskalélek.
Jaj, az itt maradottak,
mit remélve,
hívják a másik oldalra
dobottat?
Az álom kővé válik,
kővé vált álmok folynak
patakokban.
Szerencsém van!
A föld fagyfátyla
engedelmesen olvad.
Puha, kenyérre kenhető,
humuszos talajt ások,
oda, ahol nemrég
Édesanyámmal néztük
az elmúlást.
Jaj, az itt maradottak,
mit remélve, hívják
a másik oldalra
dobottat,
az álom kővé válik,
kővé vált álmok folynak
patakokban.
2013. IX. 04.