Molnár József: Felejtés

Hogy mi értelme van az életnek, ha mindig
elveszik tőlünk, mi meg ájult erővel újra járjuk,
és a kezdeti lépéseket kikövetelve, eljutunk
oda, hol mindig álltunk, csak a felejtés hálóit
le tudnánk venni-dobni magunkról, mit újra
gondolt, újra horkolt valaki a felismerhetetlen
ismeretlenből, és a magára ismert egykor voltunk,
belenézve a jelen tükrébe, csattanó tapssal,
és nevetve hozzá, felismerné végre a személyi-
ségében, hogy ez is én voltam, meg az is én
voltam, de a tengerből egy hal még nem a
tenger, mit százezer hal sem tudna elhúzni,
sem felszárítani egy távoli nap akármely égető
fénye… s ha egy a biztos, hogy egyszer élünk,
mit sokan, sokszor elhiszünk, mert ez a hitünk
tántorítatlan bele van oltva a vénáinkba, s a
véráram viszi tovább, mint tóba dobott kavics az
üzenet-köreit, akkor minek is beszélni a tovább-
lépésről, a nemlétező lélek továbbfejlődéséről, mely
a Szellemfolyóba beleárad, tapasztalatait analizálva,
hogy még egyszer ugyanabba a folyóba sose
lépjen, s hogy adjon az Úr, s ne követeljen, mert
kérni-kondul a harang-ima, s a közösbe minek
beleadni? Vesszen a Holnap, de jó kocsim van, s
házam már belelóg a viharba, de még mindig az kell,
ami a másnak nincsen, mert hiába egy az isten, azt
is megveszem, aztán megteszem majd inas ina-
somnak, s ha majd fázik a sok porcelán-könny között,
s a márvány lépcsőkön már nem tud merengni, akkor
majd megunom-kidobom, és ha fojtón előjön a lelki-
ismeretem, mely még dobog a szívem helyett,
majd kioperáltatom, s egy meditáló kőszoborra
elhajítom.