Egykor a vasút csillaga szebb volt, mint a Szíriusz,
s dolgozói ragyogtak a fényben…
Gyakornokként gyorsfordában jártam. Vittük az expresszt
Ladányig, majd a szlovák határon át Sturovóig. Ott lekapcsolták
a mozdonyt. Másik szerelvénnyel robogtunk tovább: Dunakanyar,
Dömös és a Visegrádi vár integetett jöttünkre. A Duna szemmel követett…
Két év ismerkedő tanulás után levizsgáztam. A fék a legfontosabb,
mondta a tanár, elindulni még egy gyerek is tud. Ikerfiaim megszülettek,
s már félévesek voltak, amikor behívtak katonának. Reménykedtem, felmentenek.
Mikor leszereltem, szabad villany, mondta a vezénylő, és tehervonatokat
húztunk; hárman voltunk, egy idősebb mozdonyvezető, én, a tapasztalatlan, s a kék és megingathatatlan mozdony állt mögöttünk.
Később hegyek közé vitt az utam, toló mozdonnyal jártam, majd személyvonatra kerültem: Aszódtól Vácig, Sturovótól Pestig, Szegedtől a Nyugatiig utasaimra
vártam. A vasúti töltés mellett élő állatokra ekkor figyeltem fel. Elkezdtem olvasni Molnár Gábor brazíliai útleírásait.
Változtak az idők. Motorvonatra szálltam, hernyónak becéztük, majd mintha még élne mentorom, tolató mozdonyra kerültem. Hívják Szöcskének, Csöpinek. Ha duruzsolnak a szellőzőmotorjai, ha mozgásba lendülnek kerekei, olyan ez, mint a szerelem. Melyet vasutas Apám gyermekkoromban belém oltott:
halálomig rózsaként viselem.
