Reflexió Tóth Árpád: Újév reggele című versére
Én már lekéstem
ezerszer temetésem,
és mindig, mindenhonnan elkések,
ettől nem fázok, bár sokszor nem értem,
mitől lett drágább a varázsszó,
pár év alatt, és az a hordó,
mit szilveszter éjjelére,
tartogattam, én, te, édes,
ittunk volna belőle minden percben,
s te részegebb lettél volna, szentem,
mint az a madár, mely az előbb kortyintott,
és mikor felszállt, rendelt egy hintót…,
hát rendeltem én is egy új évet,
a szomszéd nem érte el a révet,
átfutott inkább a folyón a balga,
miközben az megfagyott alatta,
és hiába kértem, igyon velem még estig,
az állomásokról kitiltották a restit,
és kitiltották a játék automatákat,
mehettünk Las Vegasba egy páran,
a sivatagban megkergettük a medvét,
futott is utánunk, míg el nem vettük a kedvét,
aztán megállt az élet, filmszakadás történt,
a mam(m)ut nem viccelt, rám lőtt egy töltényt,
hason kúszva szaladtam hazáig,
egész úton csapódva ágtól-ágig,
ám otthon már nem találtam senkit,
bombariadó volt, üres a felszín,
a hűtőben még ott remegett a bélszín,
pezsgő maradékán éltem néhány percig,
mint kiszáradt kút, úgy mentem el másnap,
dolgozni továbbra sem kívántam,
de mikor a hónap végén nem akartak utalni,
részegen tudtam csak mindenkit utálni,
és mikor a postás sem jött, lestem hiába,
rohadj meg! mondtam piálva,
közben potyogott a könnyem, mint én lefelé a lépcsőn,
itt a katasztrófa védelmis! átestem a
kéményseprőn;
ez történt pár napja, azóta józanabbul látok,
most a holddal lógva, rátok vigyázok!
2020. január
