Sokszor elhittem, valaki voltam,
és csak ebben az életben
hajoltam
a széllel,
és a harangokat is én
húztam, ha kellett,
minden cseresznye
rám mosolygott.
Sokszor elhittem, élek,
ettől a számba csorogtak
a mézek, mezőre, virágra
én küldtem jó napot,
és néha gombaként
kalapot – én tettem
a világra
álmot,
ne fázzon a drága,
mert drága a betegágya
körül aggódó
idő;
sokszor elhittem, valaki voltam,
magamat sajnálva
daloltam;
már ácsolják a gólyák
a magosban,
a százezer voltos fényben,
fészek-keresztem,
legyintek,
valaki voltam, valaki
leszek,
mit érdekli ez a
testemet?
2015. március
