Molnár István: Szócikkek

A nap kínozza a földet. Csupasz táj, az aratás után csak a szénaboglyák törik meg a horizontot. Egy férfi lóháton, délibáb a pusztában, körvonalait elmossa az örvénylő hőség. A ló patái dübögnek a porban, lassan közelít. De mit? A lovas jobb vállával jószága nyakára támaszkodik. Felegyenesedik, aztán visszadől.
      A ló megáll. A férfi belerúg az oldalába, aztán rákiált majd újból kezdetét veszi a vánszorgás. Sosem lesz vége. Fontolóra veszi, hogy leszáll az állatról, előveszi a kését és megszünteti először a ló aztán saját maga szenvedését. A kulacsában nincs víz, teljesen kiszáradt, már nem is izzad, zsíros bőre csillog.
      Meg kellene fordulni, de három napja jön és tudja, hogy nem élné túl a visszautat. Egy falu, vagy legalább pár paraszt némi vízzel és étellel, ennél nem remél többet. Légy száll a combjára. Lecsap, de elhibázza. A ló minél lassabban lépked annál több légy lepi el a két testet. Legyek másznak az állat szeme sarkába, fel az orrába. Megrázza a fejét.
      A nap lassan leszáll. A távolban egy torony tűnik fel, egészen apró. A férfi szeme tágra nyílik. Túlélte. Boldog.

Törés

A naplementében egy lovas, közeledik egy falu felé. Messze van, de már látja hová tart. A házak körvonalai, a templom tornya, gyönyör. A ló lassan lépked, patái fennakadnak minden hanton. Megáll. Prüszköl, eldől, halott.
      Porfelhő, földet ért a nehéz test. Egy halk reccsenés, valami eltört. A férfi lába a döglött állat alatt, nyilalló fájdalom. Üvölt, de a végtelen pusztaság csak saját hangján válaszol. Próbálja kihúzni, de reménytelen, beszorult. Az éjszaka kivehetetlen masszává olvasztja a két alakot. A föld meleg, szellő simítja bőrét. Az ég csillagos, sehol egy felhő.
      Már nem érzi a kínt, fekszik és csodálja az eget. A kulacsáért nyúl, megmarkolja, felemeli. Túl könnyű. Még mindig üres. Arra gondol sosem lesz már tele, vagy ha mégis ő már nem fog inni belőle. Izmait elernyeszti, felfelé néz. Szeméből könnycsepp gördül ki, lecsorog arcán, a föld mohón magába szívja.
      A csillagok fényét elnyomja a felkelő nap. A vándor lova alá temetve. Reggel van, de az éjszakát senki nem élte túl.

Dög

Legyek zümmögnek a szántóföldet kettéhasító út szélén. Két állat fekszik egymáson, felül vén ló, alatta pedig egy vándor. Szikkadt szemükben nincs élet. Két dög, már csak a halál bűze az egyetlen jele annak, hogy ők ott vannak, ők voltak, ők elmúltak. A rothadást messze viszi a szél, de mire a faluhoz ér a levegő annyira felhígítja a szagot, hogy az emberek nem is tudják megkülönböztetni saját aromájuktól.
      A legyek tort ülnek az oszló hullakupacon. Egyedül ők búcsúztatják a két idegent. Petét raknak minden szabad bőrfelület alá. Pár nap és az eddig merev halom újra élettel telik meg. Nyüzsgés és hullámzás, bőrük kifakad, folyékony belsőszervek csordogálnak a kukacok által rágott réseken. Lovas és lovának legbelsőbb nedvei egymásba vegyülve forrnak a déli nap alatt.
      Ki fog rájuk találni? Ki fogja őket elvonszolni és jelöletlen sírba helyezni? Ez a sok csont, és bőr, izom, ín, szőr. Nem ember, nem állat. Elmúlás. Két lény egybeolvad. Egy dög.

További bejegyzések