Molnár István: Homok

       Átbámulok a hatalmas üvegfalon és kémlelem a végtelen, vörös homoktenger buckáit. Nem kell több a szünet húsz percénél, hogy ez a táj kényelmetlen érzésekkel töltsön el. Gyerekként megtanítottak homokozni. Vagy talán azt nem is tanítják? Már nem emlékszem. Szerettem játszani a homokban. Míg a többiek várat építettek, addig én csak felmarkoltam egy adaggal, és hagytam, hogy lassan leperegjen az ujjaim között. Van egy könyv, amiben a múlt kiemelkedő teljesítményeit listázták. Ebben a könyvben olvastam egy homokvárról, ami közel 22 méter magas volt. Azért elégedtek meg ezzel a mérettel, mert pont annyival volt magasabb a második legnagyobbnál, hogy ki lehetett róla jelenteni; ez a legnagyobb.
      Egy férfi közeledik az üvegfal egységét megtörő légzsilip felé. Ha jól látom overál van rajta. Oda-oda pillantva figyelem minden mozdulatát, de percekig nem csinál semmit, csak áll a nyomáskiegyenlítő kamra előtt. Már akkor tudtam mit fog tenni mikor megláttam a távolban. Szkafander nélkül kevesen környékezik meg a zsilipet. Ajtót kinyit, belép, bezár. A többit rábízta a képzeletemre. Már nem annyira ráz meg a dolog. Mikor először láttam „kivonulót” három napig nem tudtam aludni. Régen sajnáltam őket, megpróbáltam velük együtt erezni, de most csak azon jár az eszem milyen napja lehetett.
      Hiányoznak a nevek. Lehet nekem nem volt soha, sőt már a nagyszülőimnek sem, de valamiért mégis szükségem lenne egy névre. Nem vagyok megelégedve azzal két betűből és négy számból álló kóddal, ami minden azonosító iratomban szerepel. GN-4092. Így hívnak, vagy jobban mondva jelölnek. Néha azt képzelem, hogy valójában Gibson Net, vagy George Newman a nevem és a GN csak rövidítés. Gyerekként büszke voltam arra, hogy dédapámnak még volt neve. Aztán gyorsan kioktattak, hogy ez nem olyan dolog amire érdemes büszkének lenni. Kezdetben csak páran engedhették meg maguknak a nevektől való mentesség, aztán fokozatosan mindenkire rákényszerítették.
      Vajon ő gondolkodott valaha azon, hogy milyen név illene hozzá? Vékony volt, de nem kifejezetten magas. Arca simára volt borotválva, haja fekete, mint a kőolaj. Tekintetéből áradt a nyugalom, mintha valami monoton rutin lenne, úgy hajtotta végre utolsó tettét. Alfrednak neveztem el. Alfred ma reggel felébredt hatkor. Rápillantott feleségére majd felkelt, reggelizett, felöltözött, búcsúcsókot lehelt gyerekei homlokára, ami nem volt szokása, de ma valamiért így tartotta kedve. Alfred elindult dolgozni. Míg a munkájába tartott azon elmélkedett, hogy ha fiatalon nem a szórakozásra és az élvezetekre szánja minden idejét, akkor lehet nem kéne napi tizenkét órában robotolnia egy gyárban. Telefont kap tizenegykor. Egy rendfenntartó közli vele, hogy felesége és gyerekei rablógyilkosság áldozatai lettek.
      Alfred, aki szabad idejében szerette nézni, ahogy a jéghideg víz lassan felforr a tűzhelyen, és örömmel töltötte el, ha kedvenc sportcsapat a játékidő negyvenedik perce előtt szerez pontot, a hívás idején, képtelen volt koncentrálni a kagylóból jövő szavakra. Mielőtt megcsörrent a telefon, az járt a fejében, hogy negyven éves kora ellenére meg tudna-e tanulni főzni? Töltött lúdszemet készítene, póréhagymás mártással és buggyantott tojással. Vagy tésztát. Rengeteg tésztát. Olyan sok tésztát, hogy felesége nem tekintene rá furán, mikor a vízzel teli fazekat kémleli. Ez a gondolat annyira lekötötte Alfred elméjét, hogy talán nem is értette a rend őrének szavait. Vissza ment dolgozni. Mikor munkatársai rákérdeztek megkeresésének okára, válaszával együtt eszmélt rá a történtekre. Alfred elhagyta munkahelyét, és szemem elé került.
      Hihetett istenben? Biztosan. Sosem lennék képes kimenni a napsütötte sivatagba. Mi ateisták, azzal, hogy lemondtunk istenről, önmagunkat ítéltük halálra. Nem az a gond, hogy nem szeretnék hinni, hanem igazából nem tudom miben is kéne hinni. A legkézenfekvőbb a tudományba fektetett hit lenne, de az nem több mint saját végességünk matematikai tételek alapján történő bizonyítása. Ismerek egy embert, aki saját magának készített istent. Egy kolonizációs korból visszamaradt rover és egy régi kenyérpirító alkatrészeiből. Ezeket a komponenseket agyaggal fogta össze. Kiállította a wc-vel szemben. Azt mondta, hogy így vallásos érzés tölti el minden egyes alkalommal, amikor szarik. Már rég találkoztam ezzel az emberrel, talán már nem is imádja önmaga által alkotott istenét.
      Alfred hitt istenben. Nem egy létező vallás istenében, és nem is önnön kezével rakta össze. Alfred úgy gondolta, hogy a leghatalmasabb létező, az idő. Félelmetes úr, és nem is kegyes, semmiképpen sem hasonlítható össze a régmúlt jóindulatú istenképeivel. Ha Alfred szent könyvet írt volna az időről, ezek lennének kezdősorai.: „Teremt és pusztít egyszerre, minden és semmi, egyszerre. A jelen örök szenvedésével büntet tetteinkért és tudatlanságunkért.” És csakugyan büntetést rótt ki rá, még ha azt meg sem érdemelte. Ki tudná hibáztatni, hisz csak megváltotta önmagát. Megváltást vett saját létezésének árán.
      Ó Alfred, vagy legyen a neved bármi. Sosem ismertelek, és már nem is ismerhetlek meg, de kitudja, talán lehettünk volna barátok. Lehet te is annyira élvezted gyerekkorodban a homok örömeit, mint én. Együtt merenghettünk volna a végtelen táj felett. Megtanultunk volna főzni, és akár egy éttermet is nyithattunk volna, ahol kizárólag tésztát szolgálnánk fel vendégeinknek. Hiányzik az a rengeteg együtt töltött boldog pillanat, amitől megfosztottál. El foglak felejteni. Ha véget ér a szünetem, és újra kezembe veszem a munkát, el foglak felejteni.

További bejegyzések