…csak fekszem,
hagyom, hogy
sejtjeim kertjéből
a dér lefonnyassza
az utolsó aranyalmát,
avar alá söpörje rózsák
sárgáját, pirosát,
belőlük köpülve
csontig rágó szürkéjét
reggelemnek…
csak hagynám,
hogy kitapintsa
szívem napját, borítsa
szúrós, nyálkás ködökbe…
de ébred,
vérereket rezegtet
a Fény, tüzet rak
sejtjeim erdején,
parázsló bokrokat
áldoz, fantomot
éget tél jegén.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
