Molnár Gál Irén: Tél jegén

…csak fekszem,
hagyom, hogy
sejtjeim kertjéből
a dér lefonnyassza
az utolsó aranyalmát,
avar alá söpörje rózsák
sárgáját, pirosát,
belőlük köpülve
csontig rágó szürkéjét
reggelemnek…
csak hagynám,
hogy kitapintsa
szívem napját, borítsa
szúrós, nyálkás ködökbe…
de ébred,
vérereket rezegtet
a Fény, tüzet rak
sejtjeim erdején,
parázsló bokrokat
áldoz, fantomot
éget tél jegén.