Saját farkába harapó
kígyó áramvonalán
fordul az Istentől kapott
esélyét pazarló világ;
gonosz vizének buboréka
érleli, felejtés kútjain,
részegítő borát…
Csillámló fátyol,
élvek mákonyába pácolt, csábító mez leng a föld felett;
művészek, látók jaja
hiába kiált, süket fülek
dobjára pereg, de krisztusi fények fonják ostorát.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
Fogadjunk utazó ez is szemöldökéről látni furcsa arcában erdő és keréknyom avarfust ősz ki tudja lehet hogy vizen jött igen kormányzott vikingszőke fényben vitorlavászon reggeleknek
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
