MIND ÉN VAGYUNK – Maracujás joghurt (Gyenge-Rusz Anett rovata)

Este megcsapott egy emlék a gyerekkoromból. A maracujás joghurt illata, ahogyan kibújik a beszakított fedőfólia alól. Valamiért megtapadt bennem a mozzanat.
Eltűnődtem. Ha visszajutnék újra, ahhoz a pohár joghurthoz, másként lenne-e végül bármi, ahogyan lett? Nem is gondolkodtam, csak vártam egy kicsit és rávágtam magamban: nem!
Ide jutnék úgyis, mert erre lennék képes.
Valójában így is szerencsém van.
Az életem apró puzzle darabokból áll. Lassan csúsznak össze az egymásba illők, de legalább szép sorjában. Egyre kivehetőbb a kép, megkönnyíti a növekvő súly tényét. Nem roppant meg, mindig annyi az extra teher, amennyit elbírok. Akkor jön a következő, ha már megerősödtem az előzőtől. Napról napra így élek. Így élünk mindannyian.
Egyszer hallottam valakitől, hogy folyton a boldogságra vágyunk, a nehézségektől meg rettegünk. Pedig külön-külön egyiknek sincs értelme. Ha mindkettőből bőségesen kijut: az maga az élet. Azt kell szeretni.
Azt hiszem, én tényleg az életet szeretem. Persze, sokszor nem értem se az örömöt, se a bánatot. Aztán egyik is, másik is elmúlik, jön a következő, én meg csak mosolygok és szánom a múltbéli önmagam. A kettő közt, meg mintha nem történne semmi.
Mégis akkor gyűlnek legszebben a kirakó darabjai. Nem a határtalan boldogság, vagy a mardosó fájdalom lesz emlékezetes. Hanem a kettő között zajló, semminek tűnő minden. Ott történik meg az élet. Mondjuk, amikor éppen a maracujás joghurtot esszük és nem is tudjuk, milyen fontos az a pillanat nekünk.