Egyszer majdnem meghaltam. Azon az éjszakán volt egy álmom. Belemart egy kígyó a vállamba. Nagyon fájt. Sokáig azt hittem, ez volt a halál előtti utolsó pillanat. Tévedtem. A kígyó nem a halál volt, hanem a gyógyulás. Jótékony mérge szétáradt a testemben, kitisztult az elmém. A kígyó eltűnt. Hét évre. Aztán álmomban újra meglátogatott. A kezembe fogtam sikamlós testét. Soha nem felejtem el a tapintását. Félelmetes volt és izgalmas. Biztos voltam benne, hogy újra megharap. Előre elképzeltem a jól ismert fájdalmat. De nem történt semmi. Megkönnyebbültem. Rájöttem, hogy ostoba vagyok. Nincs több harapás. Ő is tudja, én is tudom: már túléltem. Túlélem most is, a harapása nélkül is. A gyógyír még bennem lapul, csak jól kell használnom. Használnom kell. Fel kell pezsdítenem, hogy keringjen, hogy a vérem minden cseppjével egyesüljön. Úgy kell mozognom, mint a kígyó. Erre nem tanított meg. Segítséget kérek, de honnan kérjem? Egyedül vagyok, csak egy gyertya ég a közelemben. A lángba nézek és magamat látom. Mozgok. Táncolok. Úgy táncolok, mint a kígyó. Meztelenül és lágyan. Levetkőzöm és táncolok. Meztelenül és lágyan. Úgy, mint a kígyó. Csak most tudom már: akkor, régen, hét éve magamba haraptam. Én vagyok a kígyó. Az voltam és az maradok. És egyszer majdnem meghaltam.
(Az inspirációért köszönet Eric Satie-nek és emlékének a Gnossienne No.1 című művéért.)
