Életem legcsodásabb pillanata lehetne, hogy az esti zuhany után még narancsillatban is megfürdök. Az orromon át az agyam felismeri az aromát, de a szívemig nem jut el. Most nem. Belecsavarodik a bensőm a kiszabadult érzésbe, egy pohár vízzel próbálom leplezni, hogy az arcomra is kiül. A víz jólesik, újra töltök. Alig ittam ma és legalább az időt is húzom, nem tudom ezután mi a következő lépés. A szemem sarkából meglátom, hogy odakint esik az eső. Az ablakba lóg egy ág, még van rajta pár zöld levél. Csöpög róluk a víz. A látvány mégjobban elszomorít, már önmagában is letargikus és ez nagyon nem segít.
Nagyon rossz most.
Az egyetlen jó az egészben, hogy nem kérdezgetem magamtól, meg az étert alkotó elemektől, miért. Ennyi eszem azért van, azaz lett, az évek alatt. Pontosan tudom, hogy én tettem ezt magammal, a döntéseim sorozatának köszönhető, hogy ebbe a helyzetbe kerültem. Helyesebben, hogy pont én kerültem oda, ahova. Én akartam, én döntöttem, én kaptam. Minden szépségével és kínjával együtt. A kín pedig, annyi év után, önálló életre kelt.
Én engedtem neki. Csalódott vagyok, mert becsaptam magam. Ha néha eszembe jutott és megszondáztam a lelkem, nem éreztem semmit. Azt hittem, túl vagyok rajta. De az elmúlt hetekben, mintha egy csomót tapintottam volna ki. Ez sem igaz, nem új keletű a dolog. Évek óta ott az a csomó, nem nyom, nem fáj, nem kényelmetlen, de ott van. Mostanában kezdett zavarni. Mintha megnőtt volna, fájt, lüktetett, hol jobban, hol kevésbé. Aztán egy napon elmúlt a fájdalom. Csak örültem. Másnapra el is felejtettem. És akkor egyszer csak kifakadt. Az elején alig, lassan csordogált és ahogy egyre folyt, a burok meg ürült, már tudtam; ott gyűlt minden. Ott lakott ő. A démon. De a gennyel együtt elfolyt a semmibe. És most feszül, hegesedik a seb. Tűröm és reménykedek, hogy nem marad nyoma. Akkor majd talán az esték narancsillata is könnyebben utat talál a szívembe.
ÁPRILISI PÁLYÁZAT
április 1, 2025
