„Mióta készülök, hogy elmondjam neked”*,
beszélnék, de hangom torkomban reked,
s csak némán hallgatok,
nem akarnak összeállni a mondatok…
Bántóan hat most a csend zaja,
lüktet bennem hiányod őrjítő sikolya.
Szobám mélyén
a „tárgyak összenéznek, s téged dicsérnek”,
paplanom még magához szorítja párnád,
s tükröm is rejtegeti még arcod mosolyát.
Nehéz sóhajom álmosan szól
az ágyamban elterülő szelíd vágynak,
– ne sírjon már utánad –
Csókom, melyet magaddal vittél,
üzeni: „boldog, mert veled él”
s érezheti bőrödnek illatát,
hallhatja szívednek lágy dallamát.
„Mióta készülök, hogy elmondjam neked”,
beszélnék, de hangom torkomban reked,
s csak némán hallgatok,
nem akarnak összeállni a mondatok…
*Radnóti Miklós: Tétova óda
