Mihá István: Ady halotti maszkja

Magamra húznám
a végső rezdüléseket
– az égő sorokat,
Váradot, Párizst,
a nőt kalapban,
őszben játszó
fekete zongorát.
Éltető borokat,
a múló fecskéket,
Róza csókját, Csinszka báját,
minden feltörő emléket,
a Holnapot, Babitsot,
Zsuka fekete árnyát,
a véres rózsák összes elkapart álmát,
az embert, a polgárt,
a magyart, a bálványt,
a betűkre száműzött
fekete bárányt,
az elhagyott ugart,
a tépett bibliát,
a meggyötört istent,
s vele egyfiát,
a reményt, az erőt,
a mindent, a semmit,
a halottak élén törtető Senkit,
ezernyi vers összes gőgjét,
végül magamat,
e mindennek torz tükörképét.