Mezei Sára: Zakatoló csend

Tündérek fuvoláznak a tavunk fölött,
szívünk ritmusára rezzen a lelkünk.
Előttünk lebeg egy kép,
te meg én a nádasban,
holdsugár a szemed, lelked feszített víztükre.
Ujjaim kis körökben rezdítik.
Más irányba táncolunk, mégis egymás felé forgunk.
Csillagfénybe öltözött az éj,
nekünk muzsikál a bagoly.
Követem selyemarcod ívét.
Mint aranyhal a tóban, csobban a holdcsóva.
Mire felkel a nap, nem vagy itt,
baglyok, tündérek szunnyadnak.
Szívünk zenéje keservesen búg párja nélkül.
Befagyott tó mélyén fuldokolnak az aranyhalak,
engem is fojt a levegő, a hiányod kábító illata.
Csend borul rám, nem te.
A madarak nyugatra szállnak, félnek a téltől,
kopár tájban egy tündér se libben,
a hold örök sírjában pihen,
s a szívem alig zakatol.