Mezei Attila: Tégla

A kisfiú kilenc éves volt, a nyári szünet utóbbi pár hetében legszívesebben a hét kiskacsával foglalkozott. Reggel friss csalánt vágott nekik azzal a régi nagykéssel, amivel az Anyu a tököt aprogatta a disznóknak. A zöldet összekeverte darával és egy ütött-kopott kék virágos lábosban a puha, sárga kis gombócok elé rakta, akik először hálásan hangoskodtak, majd úgy faltak, mintha az éhhalál előtti utolsó pillanatban érkezett volna a dús reggeli. Végezetül, egymás hegyén-hátán megrohanták a cserép kacsaitatót, amin persze nem volt hét lyuk, mindig felborították. Már csuromvizesen fürödtek a kacsaszarral jócskán tarkított porban, vizesek, sárosak és szarosak lettek. A patak nem volt tíz méterre, a szemközti magas partot a fűzfák gyökerei tartották, ezen az oldalon sokkal barátságosabb volt a meder. A kisfiú kinyitotta a hátsó léc kaput, a lilikék pedig méltóságosnak nem nevezhető módon, inkább fejvesztve, a kisebb-nagyobb köveken esve-kelve, nagy ricsajjal belevetették magukat a vízbe. Percek alatt olyan tiszták lettek, mint a gyolcs, amibe a kisjézust bugyolálták, kicsit még hagyta őket vadarikolni, aztán üggyel-bajjal visszaterelte a társaságot a kerítés mögé.
Ismerte a nagyfiút, a Téglát, az egész falu így hívta a vörös haja miatt, már kijárta a nyolcadikat is és villanyszerelőnek tanult. Emellett, ez sokkal fontosabb, ő volt a focicsapatban a balhátvéd. Nem volt nagy játékos, de róla nem rúgott volna gólt még az Albert Flóri sem. Mindig az embere nyakán lógott, mellette loholt, csípte, tolta, rángatta, idegesítette. A közelben sem volt a bőr, amikor odaszaladt az emberéhez és szellentett egy vászonrepesztőt. Az elküldte a zivatarosba, de ezért sárga lapot kapott. A kisfiú ott volt minden mérkőzésen, amit itthon játszottak, segített előző napon pályát meszelni is. A fatelepről hoztak fűrészport és terpeszben a vonalak fölé állva szórták az új felfestést. A Tégla szerint ezt olyan kis porbafingók is tudják csinálni, mint ő. Nem szerette, csodálkozott, hogy a meccsek végén az ő disznó vicceit hallgatják a többiek, röhögnek, ha nagyokat böffent, vagy egyik orrlyukát befogva fújja ki az orrát. Alpáriságok, így hívja az ilyen dolgokat az Apu. Egyszer még olyat is csinált, hogy egy madzagot beszívott az orrába, a száján kihúzta és rángatta le-fel, egy lány rosszul lett. A kisfiú szülei szerint kisgyereknek még normális volt, a város csinált belőle ilyen fajankót. A buszmegállót is azóta hívja parasztelosztónak. A Tégla, ameddig a járatot várták, fogdosta a lányokat meg a szoknyájuk alá nyúlkált. A Krausz bácsi ezért egyszer elkapta az utcán, a hosszú, vörös hajánál fogva a borbélyműhely elé rángatta és hangosan, hogy más is hallja, megígérte neki, „Ha az Olgitól még egyszer panaszt hallok rád, te nyüvedék, akkor kiverem a répádat!”. A kis kölyök ezt nem értette, de az Anyu sem nagyon akarta elmagyarázni, hogy mi köze van ehhez a zöldségeknek.
Megijedt, amikor meghallotta a hangját, „Ne menj be a vízbe te pucok, mert halászok, benne van a kábel!”. Megtorpant, látta itt-ott a döglött halakat, a víz felé rohanó szinte kacagó kacsákra csak visítani tudott, de hiába. Egyet sikerült elkapnia, a másik hat csak egy picit rándult, aztán már vitte is őket a víz, mint a faleveleket. Amikor dühében könnyezve felnézett, már nem látta a nagyfiút. Apu este átment és úgy kiabált, pedig nem szokott, hogy a fél falu hallotta. Téglát az apja fenőszíjjal elagyabugyálta, de ettől a kis hápogók nem támadtak föl.
Minden csütörtökön elment az edzésre, biztos volt benne, hogy ha egy kicsit nagyobb lesz, ő is játszik majd a csapatban, most még csak labdát szedett és ha szögletet, szabadrúgást gyakoroltak, akkor belsővel odagurította az újabb pettyest. Szeretett volna egy ilyen lasztit, volt egy neki is, de még fűzős, abba, ha véletlenül erőből belefejelt valaki, akkor egy napig látszott a homlokán a fűző nyoma, nem is nagyon vitte le a pályára, mindig kiröhögték. Szögleteket adogattak be éppen, ott állt két méterre a saroktól, rakta le a labdákat. A Tégla szándékosan úgy arcon rúgta, hogy kitörött a két első foga, pedig már nem is tejfogak voltak. Nevetett, őt meg fogacsinak csúfolták és a nagyok érthetetlen hülyeségeket mondtak azzal kapcsolatban, hogy mi hasznát tudja venni annak, ha nincsenek meg elől az agyarai. Most már félt a vörös fickótól!
Vége lett a szünidőnek, számtan házi feladatot csinált éppen, amikor az Anyu hazaért a temető alatti szilvásból, ahol összegyűjtötték a sarjú szénát. Elküldte a tragaccsal, nem lett sok, háromszorra haza tudják hozni, az Apu ott várja. Tolta a vasalt kerekű régi alkalmatosságot, nehéz volt üresen is, mint a dög. Alig várta, hogy a tűzoltószertár előtti lejtőre érjen, ahol jól meggurul és szinte futva ér majd a gyümölcsöshöz, csak úgy porzik majd a földút.
A lejtő tetejéről látta meg a Téglát, a parton állt és nézte a vizet, látta a kábelt is, ami a gangjukról vezetett a patakba. Megint halászott! Pedig neki ott kell elmennie, a tákolmány felgyorsult, zörgött, mint a veszedelem. Észrevette és azt mondta, „Gyere csak, kihúzol egy pofont!”. A kisfiú a zörgésben úgy értette, „Te is úszol egy sort!” Nagyon megijedt, nem felejtette el a vidám kis haverok halálát. A tragacsot teljes erejével nekitolta a gyanútlan vörös hajúnak, aki hanyatt beleesett a patakba, sikoltott egyet, aztán csend lett.