A kutyája félhet ennyire, amikor az állatorvos felé döcögnek a Trabanttal. Minden alkalommal, amikor beszállt a kasba, izzadni kezdett, rátört a kép, hogy valami szűk járatban kell megfordulnia, de nem tud. A felesége szerint nagyon nehezen született, még a fogó nyoma is megvan a fején, ez viselheti meg ennyire. Csak egy kicsivel keresett volna jobban az asztalosnál, eszébe nem jutott volna lemászni ebbe a büdös gödörbe, a bányába, ahol az ördög lakik. A jó szagú cseresznye, kőris deszkák gyalulása, illesztgetése csak egyik napról a másikra elég pénzt hozott, most meg jut tévére, az asszonynak gumis derekú, virágos új ruhára, az éhenkórász kölöknek debrecenire a meccs félidejében. A félelme akkor sem szűnt meg teljesen, amikor két idősebb gráner azzal nyugtatgatta, hogy csak maradjon a közelükben, nekik menlevelük van a haláltól. Már régen el kellett volna pusztulniuk, valahogy kifelejtődtek, vagy valaki mindig eléjük pofátlankodik a nagy sorban állásnál.
Albán
A vén Kapllani kalyibája pontosan negyven lépésre állt az Ulzani tótól, mindenféle ismeretlen eredetű faanyagokból, meg kell hagyni, igen gondosan összeeszkábálva. Nem Albánia legfényesebb, tükrös palotája, de biztos menedék. Az egymásra áttakaró deszkatetőt az öreg minden évben lekente valami irgalmatlan szagú olajjal, amit a fia lopott, minden bizonnyal a kikötőből. Belül két székkel és egy, jobb híján alvásra is használható, széles paddal, lekerekített sarkú asztal barátkozott. Az unokája, amikor akkora volt, minden fénylő napon belevágta a fejét a sarokba, úgy folyt a vére, mint az igaz próféta hű harcosainak. A bejárattal szemben raklapokból szegezett tartón hálók pihentek, a rövid csapás végén a partra húzott csónak árválkodott. Amikor az öreg meghalt, a fia ki sem pakolta a kunyhót, csak levette a lakatot, akkoriban tört ki a háború.
Pár nap múlva az apámmal vittünk egy lakatot és a régi, itt-ott lyukas vaskályhát, beköltöztünk. Minden reggel szaladtam ki megnézni a varsákat, szerencsére gyakran akadtak óvatlan halak. Akkor is hazafelé cipeltem a vasabroncsos, nehéz favödröt, zsákmány is lubickolt benne, amikor csillogó teherautóikon átvonultak a falun az olaszok. Énekeltek is vidáman, hirtelen lövéseket hallottam. Arra jutottam a magammal való tanakodás során, hogy nem olyan sürgős nekem a hazamenés. Még pár lövés, aztán csend, végre elberregtek a gépek is. Azmaniék útszéli gesztenyefáján ott szárította a szél a cipészt és az embert, aki a késeket, baltákat, birkanyíró ollókat szokta fenegetni. Ezúttal nem szedtem össze a fa alól a duzzadozó marónikat. Már az első háznál megtudtam, hogy a két jobb létre szenderült, még életében, egylövetű, kakasos, múzeumba való puskákkal megtámadta a konvojt. A köszörűs lőtt, a cipész töltött, sikerült is négy ellenségnek torkára fagyasztani a nótaszót.
Másnap reggel már nem találtam az idős partizánokat az előző napi kényelmetlen helyükön, össze is kapkodtam a hullott gesztenyét. A varsák üresek voltak, a ház viszont nem, hazarohantam. Apám, ameddig lehetett, járt olivát szüretelni a Patraszba, de néhány szigeten is megfordult, szót tudott érteni az egyik idegennel. Zsidók voltak, hárman Bulgáriából menekültek Görögországba, ott szedték össze a negyediket. Kalandos útjukon pont ide keveredtek. Ezután minden reggel élelmet is vittem az ingem alá bújtatva, pedig mi is egyik napról a másikra éltünk, ahogy az egész két utcás, poros falu. Több család is gondoskodott üldözöttekről, padlásokon, a szél verte, félig összedőlt erdőben tákolt kulipintyókban rejtegetve őket. A mi istenünk, aki egyébként olyan, mint az ittenieké, csak máshonnan nézzük, ezért hívjuk másként, kötelezi a gyámoltalanok védelmére az igazhitűeket.
Világos nappal a menedékeikben kellett maradniuk, hogy a naponta járőröző katonákkal véletlenül se találkozzanak, különösen, amikor már megjelentek a németek is, akik albánokból álló SS egységet is szerveztek. Amibe belépett egyik falubélink is, abban bízva, hogy ezzel fiatalabb, családos testvére kikerül az agitálók útjából. A gondoskodók, így hívták egymást a menekülteket bújtatók, szinte már látták magukat a gesztenyefán lógni, elkezdtek a jobb ruháikban járni, hogy ne rongyokban lóbálja majd őket a szellő. Múltak a hetek, de nem történt semmi! Amikor vége lett a nagy felfordulásnak a szegénység elől ide menekültem, nem mondhatnám, hogy bárki is az inge alatt hozott volna elemózsiát, de lett munkám.
Sárga
A bátonyi bánya éppen olyan nyüves hely volt, mint bármelyik hasonló gödör, mindennek a tetejébe még fizetni sem tudtak idejében a háború után. Terjedt a szóbeszéd, hogy előbb-utóbb lezárják a határt, nem vártuk meg a Sándorral. Két hét késéssel megkaptuk a márciusi jussunkat, másnap este már Bécsen is túl voltunk a vonattal. Sokan mentek akkoriban Belgiumba, az ottani bányákba, mi sem értettünk a világon semmi máshoz.
A Bois du Cazier szervezett munkahely volt, vonat hordta ki a szenet, minden nap ellenőrizték a műszereket, kiszálláskor volt víz, pontosan fizettek. Ennek ellenére Sándor már az első dekád végén a pokol tornácához hasonlította, ez a hely csak arra vár, hogy megöljön mindenkit. Néma, mintha egy konzerves dobozban lennél, egyszer erre szellőzik, húsz perc múlva a másik irányba, fizetésig marad, aztán kiszáll, még ha kéregetni kell, akkor is. Persze, egy évet még maradtunk, egy keddi napon vette észre, hogy huszonnégy évesen őszülni kezdett, következő kedden jelentkeztünk az idegenlégióba.
Első pillanatban a tudtunkra adták, hogy ennél az alakulatnál mindenkinek megtalálják a neki legjobban testhez álló feladatot. Tévedünk, ha azt hisszük, hogy különböző díszszemlékre való felkészülés unalmas alaki foglalkozásait szánják nekünk, helyette eseménydús időszak vár ránk a nem is túl távoli Vietnamban. A században hetvennégy „szürke” volt, ezek a németek szinte megkönnyebbültek Indokína hallatán, nincs az a háborús ügyeket vizsgáló bíróság, amelyik ott utolérhetné őket, főleg ebben az uniformisban. A néhány orosz, litván sem szerette volna, ha Sztálin emberei kérdezgetik őket erről-arról, a maguk sajátságos módján. A két amerikai nyugtalankodott keveset, hogy Sam bácsi repülői szállítanak bennünket erre a könnyed vakációra, róluk már alighanem kiderült volna otthon, ha nem szöknek meg, hogy mennyire vezetik az áramot.
Addig kódorogtunk több ezer afrikai gyarmatokról odacibált fekete fickóval együtt a kocsmákkal, kuplerájokkal teli zsúfolt városokban, amíg a Giap nevű vágott szemű húszezer emberrel fel nem cipeltette a világ összes éppen akkor használaton kívül lévő ágyúját Dien Bien Phuba, még a lelket is kilőtték belőlünk. A főparancsnokunk gondosan főbe lőtte magát, Sándor reggelre hófehérré őszült, a többiek letették a fegyvert a monszun sarába. Mi a szürkékkel elpárologtunk, Észak-Laoszban, tizenkilenc nap dzsungelben töltött éjszaka után valahogyan megtaláltuk az egyetlen ép kifutópályán az utolsó két gépet. Franciaországban az első adandó alkalommal tiszteletünket tettük a magyar nagykövetségen, még Pesten voltunk a vizsgálatiban, amikor ötvenhat augusztus nyolcadikán a belga bányában kétszázhatvanketten meghaltak, mindenki, aki leszállt. A Sándor most zöldséges Nógrádistenharagján, pedig neki is van örökös menlevele!
Hazafelé a négyes ülésen ultiztak, a busz, mint mindig, megállt a kocsmánál, a huszonöt korsó sör már ott gyöngyözött. Gyorsan ittak még egy tüskét is, étvágycsinálónak. Fél négy volt, amikor hazaért, átvedlett, evett, nekiállt a kőrfűrésszel aprófát darabolni, hogy az asszony holnap tudjon hullott almát főzni a malacoknak. A sunyi vörös macska lelökte az ablakpárkányról a kovászos uborkának szánt üveget, a csörömpölésre odakapta a fejét. Az ügyeletről elzavarta az orvos a sebészetre, azt mondta, hogy ha ilyen szarságokat is megcsinálna, akkor legközelebb szívműtétet is kellene végeznie. A hentesforma sebész meg a hüvelyk és mutatóujjának a levágott darabjait kereste, vissza tudná fércelni. Hajnalban odaballagott a buszhoz, üzent, hogy táppénzen van, elküldte a papírt is.
A lépcsőn ült, kezét az ég felé tartva, így nem lüktetett annyira. Tíz óra után hallotta, nyílik az ajtó, biztosan az asszony jön sápítozni, hogy pálinkát iszik a fájdalomcsillapítóra. Nem szólt egy szót sem, mögé állt és a vállára tette a kezét. Tizenegykor még nem mondta a rádió a neveket, csak háromkor az első kilencet, négykor még hármat, ötkor az utolsó négyet. Sújtólég. Az öreg Halál valószínűleg gyengélkedett, vagy szabadságon volt, valami ifjonc intézhette az ügyeket, aki nem tudott a menlevelekről.
Másnap elment a boltba és vett a macskának húsz deka parizert! Bányának a közelébe nem ment többet, még a Tatabánya meccseit sem nézte meg a tévében. Húsz év múlva visszamondott egy felvidéki buszos utazást, amikor kiderült, hogy Selmecbányára is mennek.
