Mezei Attila: Klári

A csokoládé a formákban szilárdult meg, kopogtatták, hogy elváljon az oldalától, egyenesre vágták a széleit. Így, ilyen tepsinyi táblákban árulták. A vevők zömmel a helyi, aztán a ditrói és szentmiklósi örmények voltak. Rajtuk kívül azok a micsszagú román kupecek, akik nagyban vásároltak fel pityókát a környéken, hoztak helyette zöldséget, vastaghúsú zöldpaprikákat, ökölnyi szív alakú paradicsomokat, vinetának való padlizsánt. Minden rosszat lehet mondani a románokról, de kertészkedni, azt tudtak. Némelyik olyan sok édességet vett, hogy a cukrászból lett gyáros, Kabdebó Géza szerint, „Nem a kölkeinek viszi, az hétszentség, ezzel is üzletel ez a tarka lelkű”. Persze az adok-veszek tőle sem volt idegen, hiszen az örmény az az marad, ameddig veti az árnyékot. A cukrászda csokoládégyárrá alakítása is akkor fordult meg a fejében, amikor a közösséggel Svájcban jártak. Kölcsönt is tőlük kapott, persze nem kevés kamattal, viszont tekintélyes türelmi idővel. Akkor rúgott be utoljára, amikor ezt idő előtt sikerült törlesztenie. A lerészegedés ordenáré módon sikerült, belehányt a vadonatúj irhakabát belső zsebébe és mindez csak két nap múlva jutott eszébe.
… Mogyorós, mandulás, mazsolás ét-és tejcsokit gyártottak, a lapok közé fehér kartonokat tettek és így csomagolták selyempapírba. A kis mintaboltban kapható volt még törmelék csokoládé, ami a szélek szelésekor keletkezett, törökméz, krumplicukor, kandírozott gyümölcsök és bevont aszalványok.
     Magyar vásárló nem sok volt, egyrészt rájuk nem jó világ járt ebben a Romániában, másrészt még a jobb módúak sem éltek-haltak az édességekért. Egy mérnök, aki a Maros hídjának megerősítése miatt két hétig méregetett, számolgatott Remetén, ajándékba szeretett volna vinni csokoládét, „De nem ilyen bivaly nagy táblákat!”. Kicsiket és külön becsomagolva. Kabdebónak eszébe jutott a grand sacconexi üzem, ott csak ilyenek voltak, amikor ott járt. Elhatározták, tesznek egy kísérletet, kiváltképp a lányuk, Klára lelkesedett. Színes masnikról, átkötő szalagokról, feliratokról álmodozott. „Felírnánk a nevünket és hogy milyen csoki van benne, meg azt is amikor készült”. Az apja szerint ez olyan lenne, mint amikor akit akasztani visznek, az kötné meg a hurkot, „Felírunk mi mindent, majd ha kell, addig viszont semmit” és kerge fehérnépnek titulálta egyszem lányát, aki ezen láthatóan vérig sértődött. Bosszúból készített vagy harminc kicsi táblát, a mogyorósat pirosba, a mandulásat kékbe, a mazsolásat sárgába csomagolta, az étcsokikon kis fekete vignetta volt. A napszítta, borotválatlan statikus elvitte az összeset, pedig az árat még maga a tulajdonos is szemérmetlenül magasnak tartotta. Ettől kezdve a vevők mindig találtak kis tábla csomagolt szeleteket a boltban. Nem volt ujjgyakorlat a szép csomagolóanyag beszerzése, de az örmény kapcsolatok ezt is megoldották, ellátva Kabdebóékat garantáltan csempészett kartonnal.
     A lány egyre többet dolgozott, eleinte kis fehér sapkában kiszolgált, az üveg tárolókból fényes kanálkával szedte ki azt, amire az édesszájúak áhítoztak, papírzacskóban tette a mérlegre, mosolyogva vette el a pénzt és adta a visszajárót. Ennél sokkal jobban szerette, ha ügyek intézésével bízták meg. Felpattant a kerékpárjára, aminek a hátsó kerekén színes háló feszült, nehogy belekeveredjen a virágos karton szoknya, aztán vagy a postára száguldott, esetenként az előjáróságra. Gyakran biciklizett a szűkszavú magyar fakereskedőhöz, hogy jelezze „Jöhet a következő öt űrméter fa!”. Az ember maga fűrészelte, hasogatta a bükkfát, olyan kérges volt a tenyere, hogy mindig megrezzent, ha kezet fogtak. Eleinte minden esetben megpróbálta becsapni őket, hol kevesebbet hozott, vagy belekevert juhart, hársat. Persze Kabdebó Géza mindig berakatta a fát egy fém sablonba, amit még a cukrászda idején készíttetett, ha gond volt, vagyis minden esetben, elküldte a lányt reklamálni. Megmondta neki, hogy ne vigyorogjon erre a furfangos magyarra, mint a pék kutyája a meleg lángosra, hanem legyen határozott. Eleinte nem ment, tördelte a kezeit, hebegett-habogott. Aztán egyszer, amikor már két hete nem kapták meg a hiányzó fát, erőt vett magán és büdöstalpú vén latornak nevezte a favágót, aki a feje tetejére tolta a fekete kalapját, ami olyan zsíros volt, hogy vizet lehetett volna merni vele, huncut szemekkel méregette a kipirult fehérnépet. Ettől kezdve olyan pontosan ment minden, mint a toronyóra.
     Ha valamiért Ditróba küldték, olyankor annak a francia színésznőnek képzelte magát, akit a tanítónő színes újságjában látott, aki rövid hajúan, nadrágban kerekezett a levendulaföldek között. Tudta, hogy az anyja azonnal felpofozná, ha levágná a haját, nadrágja pedig éppen úgy nem volt, mint a környékben az a kék virág. Remetén a házak előtt semmilyen növény nem volt, a csorda kitiport, felfalt mindent. Akkor is Ditróba ment, már látta messziről a nagy templomot, amikor ismeretlen ruhában puskás katonákat látott az úton közeledni. Nem sorban meneteltek, szédelegtek össze-vissza, egyik a bakancsával rúgta az útszél porát, a többiek minden ökörnek elmondták ezért. Egy másik a réten ment és orbáncfüvet szedett, a sapkája a zsebébe volt gyűrve, hátán volt a puska. Másik kettőnek elől, keresztbe vetve a mellkasán fityegett, olyan is volt, aki a kezében cipelte. Nem foglalkoztak különösebben a lánnyal, nem kérdezték ki fia, borja, nem érdekelte őket, hogy hová kergeti a kétkerekűt. Vigyorogva köszöntek neki, Klára még annyit hallott, hogy a port rugdosó annyit mondott, „Még soha sem akartam bicikli ülés lenni, most jó lenne.” Az előjáróságon magyar zászló lengett.
     Otthon három nap múlva volt mise előtt egy tájékoztató a templomban, a pap és egy nyakkendős ember tartották. Megtudták, hogy pár nap múlva érkezik a jegyző, akit György Istvánnak hívnak. Addig is, ha bármi bajuk van, de tényleg bármi, azt oldják meg és észnél legyenek, mert ettől kezdve a magyar törvények vonatkoznak rájuk. Az üzlet nem állt le, a hébe-hóba átvonuló utász, hidász, beszerző magyar katonák mind vettek édességet, jobbára a kis táblákból. A csomagoló papír vészesen fogyott, a csempész csatornák megszűntek, eddig a román hatóságok szemhunyásának köszönhetően működtek. A cukrász egy mogyoróvesszőből font kosárkát telepakolt csokoládéval és elküldte a lányával a hivatalba, hogy mondja el, mi a gondjuk. Nem hitte, hogy a jegyző tud segíteni, hisz még azt sem tudja, hogy merre nyílik az ajtó. Mindenesetre, legalább bemutatkoznak neki. A lány a falnak támasztotta a kerékpárt, innen csak nem lopják el, levette a csomagtartóról a kast, közben látta, egy szőke férfi elhúzza fent a függönyt és érdeklődve figyeli. A titkárnőt jól ismerte, adott neki is egy tábla mandulásat és megtudta hányas irodába kell mennie. A leskelődő férfi volt ott, Klára azt hitte, hogy a szőkék mind kék szeműek. A jegyző szeme, bemutatkoztak és kiderült, hogy a kíváncsi szőke maga György István, zöld volt, de időnként barna is. A lány sápadtan, aztán belepirulva, majd kimelegedve, érezte az izzadtságot lefolyni a gerincén a bugyijáig, elmondta miért jött, aztán sietve elmenekült volna. A tisztviselő megkínálta borsmentás, hideg vízzel, illemből szabadkozott a halom csokoládé miatt, végül bevallotta, hogy látta közeledni a kerékpározó lányt, aki úgy nézett ki, mint Marta Gelhorn egy francia magazinban, csak ő levendulák között biciklizett. Klárának fogalma nem volt kicsoda az a Gelhorn, azonnal elbúcsúzott.
     Egy hét múlva két izzadt, gömbölyű fejű, frissen borotvált katona hozott csomagokat és szinte ijedten mondták, hogy az állomáson van még több is, de a tökük leszállt volna, ha egyszerre hozzák el, jönnek délután is. Limonádét ittak, kicsit csodálkozva, a törmelék csokiból pedig elvittek egy degeszre markolt zsebbel. Másnap hoztak még négy pakkot, mindegyikben papír volt, világos zöld és barna, háborús időkhöz való színek. Amit élénkítettek ugyan Klára szalagjai, masnijai, de még így is elég baka színűek maradtak az ajándékok. Az eredetileg tiszti ellátmányt a jegyző egyik évfolyamtársa, most őrnagy, egyszerűen rendszeresen ellopta. Ott nem volt rá szüksége senkinek, a magasabb rangúak nem is tudták, miért kapnak időnként egy-egy tábla csokoládét, a kormányzót sejtették a háttérben.
     Aztán ahogy a nagy ünneplésből egyre inkább háború lett, elfogyott a vásárló is, meg a csomagoló is. Kabdebóéknál a kert lett egyre nagyobb, a hajlobogtató kerékpározások izzasztó kapálásokká, gyomlálásokká változtak. Klára azért néha elbiciklizett a hivatalba, a szőke jegyző olyan három hét múlva a két kezébe fogta az arcát és finoman, keresően szájon csókolta. A lány az érzékenységen lepődött meg, a férfi pedig egy hét múlva azon, hogy a lány még nem volt senkivel és az ünnepélyeken használt bordó terítő, amit a sezlonra vágott, miután az összes rohadt gombot kigombolta minden létező furfangos ruhadarabon, összetéveszthetetlenül véres lett. Klára hamarosan az otthon maradt feleségről is első kézből értesült, bár már a titkárnőtől hallott felőle. Eljött az idő, amikor az iroda polcain csak a legszükségesebb, a mindennapi dolgok maradtak. Minden más ládákba, vagy, ahogy a jegyző nevezte a „piros iktatóba” került. Amikor a románok, szokás szerint átálltak, György István is bepakolta az állomáson három órát álló szerelvény egyik kocsijába mindenét és még két marhabőr koffert, Klára holmiját. Kabdebó Géza és felesége a hajnali sárgás, zöldes fényben látta a lány arcát utoljára az életben, bár valami bakter lámpája éppen alulról világította meg, ezért minden vonása eltúlzott, olyan másik világból valónak tűnt. A vonat még nem ért Nagyváradra, amikor ők már beköltöztek Gyergyószentmiklósra a közösség egyik házának egy közös konyhás szobájába, sorsára hagyva mindent Remetén, féltve az életüket.
     György István vagonját Pécsen pakolták ki, a lány bőröndjei egy Daimler csomagtartójába vándoroltak és háromnegyed órás erdei zötykölődés után egy plébánia cselédlakásának piros-fekete cementlapos konyhájában állapodtak meg. A vén plébános megmutogatott mindent és azt javasolta, hogy most csak pihenjen, holnap majd jön az ügyvéd úr és alaposan átbeszélnek mindent. Klára kerek egy napot aludt, a pap által ügyvéd úrnak hívott István csak három nap múlva jött. Addig az isten agg szolgája megbeszélte, hogy mit kell hozni a boltból, hova és mikor kell menni a tejért, tojásért, zöldségért. Főznie nem kell a papra, mert a misére járó asszonyok ezt beosztották maguk között, de neki meleg ételt nem hoz senki. Ha meg már főz, akkor etethetné az atyát is, ezért kevés pénz is járna azokból a pengőkből, amiket a misén csörgetnek össze a népek. „Persze az istennek adják, de én a sekrestyében feldobom, amit elkap, az az övé, a maradékon pedig gyertya, ostya és meleg étel lesz”, mormogta a pap.
     István gyakran jött, ilyenkor a házigazda erőteljes rosszallása ellenére a cselédszobában aludt. Fáradt volt, ideges, az arca is rángani kezdett egy kicsit. Közeledett a front, cifra dolgokat műveltek a ruszkik, amerre jártak, de a pap nyugodt volt, „Vigyázunk mi magunkra, ha isten is segít”, folyton ezt mondogatta. Klára egyszer jegyezte csak meg, „Remélem, a perselypénz elosztását elnézi a Fennvaló”. Szerencséjük volt, bolgárok jöttek, nem oroszok. Az eléjük küldött delegáció, a bíró és két virilista ugyan csizma és zsebóra nélkül érkezett vissza a faluba, de egyébként bántatlanul. A katonák mindent elvittek, ami nem volt leszögelve, de egy ujjal nem nyúltak senkihez. Voltak velük orosz tisztek is, az egyik fegyveresen bement a misére és a prédikáló pap előtt az oltárnál keresztet vetett. Talán ezért a plébániára be nem tette a lábát senki fia, Klára meg a pap Mária kötényében sem lehettek volna nagyobb biztonságban. Az előrenyomuló kiképzett egységek elmentek Berlin felé, a következő hónapokban már szedett-vedett orosz egységek csatangoltak arra. Egy nyolc, tíz fős lovas csapat, csupa kucsmás vágott szemű az utolsó szemig leverte, rázta a félérett cseresznyét a kertben, a plébánia ajtaját rugdosták. A pap eléjük állt reverendában és a keresztet vető tiszttől való papírt mutatott nekik. Csak egy tudott olvasni, az mondott három szót és az egész rablóbanda fejvesztve eltűnt az udvarról.
     Az ügyvéd viszont, igaz hónapok múlva, de előkerült. A praxisnak vége lett, a sörgyárban zsákolt, rakódott. Abban bízott, „Ezeknek a nyüves komcsiknak is kellenek képzett emberek”, akkor pedig minden rendben lesz. Klára akkor kérdezte meg először, hogy érdemes-e várnia rá, a pap elkotyogta, hogy az „ügyvéd úr” gyönyörű felesége már jó ideje meghalt valami súlyos betegségben. A férfi türelmet kért, csak addig, amíg rendeződnek a dolgai, elvégre a kislányának is szüksége lesz majd női mintára, ő képtelen lenne egyedül felnevelni. Aztán ismét hónapokig nem jelentkezett, a lányt közben megtalálta egy Franciaországban működő örmény segélyszervezet, akik annak idején még Törökországból is mentettek ki embereket. Vilmának hívták a nőt, aki felkereste, vízumot ajánlott neki, átölelte és elmesélte, hogy a szülei nem tudtak kimenekülni a tűzből, ami a zsúfolt szükséglakásban ütött ki.
     A lány csendesen sírt, majd felkelt a matracról, az ágyán Vilma aludt, aztán átment a szomszédban lakó, egy éve megözvegyült fiatal parasztemberhez, aki mindig kedves és udvarias volt vele, sajnálta, hogy Klárát úgyis elveszi majd a pécsi úriember. Reggel jött vissza, elbúcsúzott a csodálkozó plébánostól és a két nő kivonszolta bőröndjeit az állomásra.
     György István megkapta a megyei tanácsi állását, szociális otthonokat kellett létrehozni, működtetni. Épületekre és személyzetre volt szükség, ki kellett dolgozni az igénylés rendszerét. Révbe ért, tanakodott néhány hetet, majd egy tanácsi autóval elindult Kláráért. A pap egy fotót mutatott, a lány rövid hajúan, sárga nadrágban kerékpározik, kék virágok vannak körülötte, Bejrutban dolgozik egy francia cukrászdában.