Mezei Attila: Cézár (részlet)

   Zaki felesége a héten már harmadszor mondta, hogy el kellene menni Brassóba, a németek nyitottak ott egy nagy áruházat, biztosan kapható olyan nagy hűtő, ami a sajtkészítés miatt legalább annyira szükséges, mint a „fenn való” áldása. Először azt javallotta, hogy menjenek inkább Teheránba, az messzebb van. Másodszor óva intette az asszonyt, nehogy olyanok legyenek, mint a magyarországiak: náluk gyártották a legtartósabb hűtőket, erre fogták magukat és elmentek Ausztriába, hogy onnan hozzanak jugoszlávot. Őt ugyan nem fogják látni a falusiak a Dacia utánfutóján fridzsidert billegtetni. Harmadszor csak bevágta az ajtót, a feszület billent egyet, a kutyának is kellemetlen emlékei voltak erről a huppanásról, illendő távolságból követte gazdáját az istálló felé.
   Kihajtották a marhákat az útra, várták a csordát. Az első két üsző negyedóra múlva jött, a gazdájuk hajtotta őket, a csordás elment az éjjel. Tegnap kapta meg a járandóságot, úgy lehet, megunta ezt a szakmát. Akkorát káromkodott, hogy a rossz hír hozója gyorsan keresztet vetett és emlékeztette, hogy a pap bácsi szerint csak annak nem bűn az ilyen ordenáré beszéd, akinek román traktorja van. Zaki illendően, ordítva megkérte, hogy vigyázzon ezekre a bárdolatlanokra, amíg felkutat valakit pár napra. Mint ilyen esetekben mindig, az öreg Mózes lett a kiszemelt, de annyi pénzt kért, hogy feléből ki lehetne emelni a Titanicot, hamar megegyeztek a negyedébe, de csak két napra szegődik. Jönnek az unokák a városból, azok körül kell sürgölődnie. A kérdésre, hogy mi a kénköves pokol tüzének ne vihetné ki azokat is egy napra a legelőre, az a válasz érkezett, hogy a lányok, ha tehénszart látnak, már fogják is be az orrukat. Zaki örült, hogy belül maradt, amit gondolt. A jószágok végre kimentek, ő pedig haza.
   A fehérnép reggelizett, másik tányér nem volt az asztalon. A kicsit szemrehányó, „Meg szoktál várni”, mondatra az a szabatos válasz érkezett, amire a Márton Áron Gimnáziumban is felkapták volna fejüket a literatúra avatott oktatói: „Te meg nem szoktad rám baszni az ajtót”. Elkapta a szent harag, elkezdett öltözködni, válaszút elé állította társát jóban, rosszban: vagy elkészül húsz percen belül, vagy egyedül megy Brassóba és elhozza az útjába kerülő első jégszekrényt, vagy mit. Zelma időben átváltozott, az autóban tudta meg, hogy még két célja van ennek a hirtelen utazásnak. Zaki az elmaradt reggeli helyett minden útjukba kerülő lacikonyhán, micsezőben fal valamit, és addig nem jönnek haza, amíg a legeltetési társulatnak nem talál valami megfelelő munkaerőt, Brassóban állítólag van egy tér, ami „emberpiac” hírében áll. Egyébként a társulatnál ő az elnök, a többiek semmit sem csinálnak, csak akkor mozgolódnak, amikor az osztalékról van szó, hogy a temesvári török pasa hágja meg őket egytől egyig. Élete értelme érezte, hogy a váratlan kirándulás korántsem lesz könnyed séta a promenádon.
   A zabálásról hamar lebeszélte magát, eszébe jutott a legutóbb, az út szélén elfogyasztott mics, amitől kétszer kellett Korondig megállnia. A Kalunda-tető volt a kellemetlenebb, hosszú méterfa sarang mellett kellett elnyargalnia, a végére már adódtak bizonyos minősíthetetlen események, betolatott a farakás mellé, hogy az útról ne lássák és sóhajtott egy mélyet. Hangokat és huppanásokat hallott, tizenöt méterre legalább ugyanannyi szénégető reggelizett, elkezdtek ordítani és fadarabokkal dobálták. Az élettanilag fontos művelet záró, tisztálkodással kapcsolatos fejezete már a kupac fa előtt történt meg, az autósok felhőtlen örömére, aminek dudálással adták jelét. A hűtő gyorsan ment, tényleg annyi volt, hogy a Kalaháriból jéghoki pályát csinálhattak volna. Azt nem igazán értette, hogy miért kellett a majd kétszer annyiba kerülő, acél kinézetűt venni, mintha nem lenne mindegy annak a büdös sajtnak.
   Késve voltak, a téren már csak hárman üldögéltek, két hangos, ittas román és egy olyan tizenhat forma, szénfekete cigánygyerek. Odament hozzá, magyarul kérdezte, hogy hány éves, ha nincs tizenhat, akkor teljesen mindegy, hogy mi a neve. Majdnem tizennyolc volt, Cézárnak hívták. Elmondta neki, hogy pásztornak vinné, messzire, színmagyar vidékre, de nem esztenában lakna, a falu csordáját kellene naponta ki-be hajtani. Szállást, ételt kap, dohányt, pálinkát nem, azt vehet majd a béréből. A megbízatás addig szól, amíg nem kezd el lopni, részegeskedni, vagy meg nem szökik. Végül valamilyen dokumentum iránt érdeklődött, mert az kell. A fickó izgatott lett, felpattant, elszalad érte, tíz percre lakik, a tarisznyáját ott hagyta a padon, amibe a műanyag tokban lévő papírokat becsúsztatta nemsokára. Megilletődött, hogy Zelmát is ott találta az autóban, nem tudta hogyan köszönjön, azután a „dicsértessék” mellett döntött. Az asszony felkapta fejét,”Na, talán keresztény is vagy?”. Ijedten szabadkozott, csak hallotta, hogy néha így köszönnek egymásnak azok a magyarok, akik a hulladékgyűjtő telep melletti utcában élnek. Ők a telep mérlegházához tartozó helyiségben laknak a szüleivel. Az apja, aki román, az állandó éjjeliőr, az anyja magyar és minden második nap tizenhat órát dolgozik a mérlegnél. Egyikük sem ilyen fekete, mint ő, a fene tudja mitől pörkölődhetett meg ennyire. Ezután hazáig egy büge szót nem szólt.
   Egyik lábáról a másikra állt, amikor meglátta a cementlapos szobát, amit a takarmányosból választottak le. Nekik volt a legtöbb állatuk, tudták, az ő dolguk lesz, hogy előbb, utóbb kezdjenek valamit az áldatlan pásztor üggyel. Tűzhely volt, fásláda, vas mosdóállvány lavórral, az ágy előtt rongyszőnyeg, asztal, szék és, teljesen feleslegesen, szekrény a nem létező gönceinek. Lerakta a motyóját, kimentek megnézni a már hazaérkezett és az istállóban a másnapi dús legelőről meditáló négylábúakat. Cézár kisebbnek gondolta őket, de közel merészkedett hozzájuk, paskolta, vakarászta némelyiket. Zelma kihozta a vacsoráját, negyed óra múlva sötét volt a szálláson.
   Vacsoráztak, a három gyerekből a fiú volt a középső, harapott egy hatalmasat a madárlátta, Homoródról hozott hamburgerből, aztán megszólalt: „Ez a Cézár feketébb, mint a pap bácsi Frigyes macskája”. Pár évvel idősebb nővére egyre többször gondolta, hogy neki is vannak nyesegetési feladatai, lecsusszantott neki egy tarkóst, mondván: „Teli szájjal, főleg ilyeneket, nem beszélünk”. A csaknem birtokba vett elemózsia visszapottyant a tányérra, a fiú azonnal felvette volna a harci alakzatot, de az anyja visítása elgondolkodtatta. Ahogy máskor is, számot vetettek a másnap rájuk eső terhekkel. Zaki tudta, hogy a tehéntartók jó esetben oldalt fordulva mosolyognak egyet, de olyan is lesz, aki térdét csapkodva röhög majd, amikor meglátja a csordapásztorkodás új reménységét, aki úgy néz ki, ahogy, de még Cézárnak is hívatja magát. A környékben az elmúlt negyven évben csak a bodegás kutyáját nevezték így, azt is elütötte a tejes autó, szegényt. A fiúnak kell szerezni némi ruházatot, gumicsizmát, esőkabátot hoz ő a társulattól, az árvíz óta van ott minden felszerelés, egyébként is be kell menni, bejelenteni a primárián, rendőrségen. Egyéb ruhái sincsenek, a gazdákhoz kell fordulni, adjanak, ha tudnak, elsősorban cipőt, nadrágot Hunyadi seregének eme itt maradt katonájának. A fiú lázadozott, hogy ő ilyesmiért előbb kapott egy frászt. Úgy kell intézni, egyenként hozzák, amit gondolnak, Cézár kiszedi, ami kell neki, a többit meg szépen visszaviszik. Ne hagyjanak itt nekik zsákszám egyujjú ingeket és féknyomos gatyákat.
   Reggel kihajtották a jószágot, nem kellett üldözni őket, Cézár a két ház közötti kijáróban megmaradt rózsabokrot védelmezte egy öles bottal. Minden mást, gazt, virágot, füvet felfaltak, széttapostak ki-be járkálásuk során,ezt a csenevész bokrot is csak azért óvták Zakiék ilyen ádázul, hogy elmondhassák, azért mert a marhák többen vannak, nem lehet mindig igazuk. Pár minutum múlva megjelent Mózes bácsi az első legelőre igyekvőkkel, de jöttek a gazdák is. Kíváncsiak voltak, milyen aranyrögöt talált Zaki Szászföldön. Nem kerülgette őket az ájulat a gyönyörűségtől, amikor meglátták és bemutatkozott, Geliu Cézár. A négytehenes Vas Gyula majd lenyelte a szipkával szívott ótvar büdös cigarettáját: „No, ez aztán erős”, ezt mondta. Zaki szóba hozta a ruházatot, a csorda teljes nyugalommal elindult, hiszen most éppen két pásztor is a gondját viselte. Cézár hirtelen visszaszaladt és odaadta a papírjait, hátha kellenek. A szomszéd Béla még a távozók után bámult, csak ennyit talált szólni, „Te, ennek több az esze, mint neked”.
   Bepattant a Daciába, csak negyedszerre indult, a primariánál lejtőre állt. Előszedte a papírokat, ne bent kelljen kotorásznia, mintha megint a húsdaráló rázta volna meg, mint amikor az apja halálakor a torra levágtak egy süldőt, minden dokument Cézár anyja nevére szólt. Sietett ez az Ábrahám barma, még hogy temérdek az esze. Vakart egyet a fülén, aztán az igazolványt véletlenül beleejtette a már szikkadozó, de még csillogó pocsolyába. Rá is lépett, aztán óvatosan, két ujja közé fogva besétált vele a hivatalba. Az ügyintéző nőnek gyilkos gondolatai támadtak, amikor meglátta Zakit, kezében az undorító valamivel, amiről apró sárcafatok potyogtak a tegnap kapott irodai szőnyegére. Felpattant, mint egy artista, adott egy újságot, tegye közé az iratot, oda ne vigye. Mondja be a számát és az adatokat. Bemondta, egy részét tudta, a születési helyet és dátumot megsaccolta. Megkérte a nőt, hogy ugyanezt a milicistának is adja át, mert éppen nincs bent. Gyorsan elpályázott, most nem dicsérgette a blúza szabását, pedig úgy a melle tájékán igen látványos volt a rékli. Ezt a múlt hónapban a rőzsebajszú boltos is észrevette, megjegyezte persze, a menyecske vihogva újságolta, hogy ezt a Zaki bácsi is szokta mondogatni. Zelma éppen valami betűforma laska után kutakodott a boltban, sajnos nem siket. Azóta, amikor felveszi a vármegye legrongyosabb köpenyét, amiben a tyúkólba szokott becsörtetni a tojásokért, mindig kikéri pirosodó fejű jó ura véleményét a ruhadarab szabása tárgyában. A legénynek szánt gumicsizma kiválasztása kiverte a fejéből ezeket a szépen dudorodó gondolatokat, vitt egy negyvennégyest, majd teker belé kapcát. Az eső- vagy inkább viharkabáttal nincs gond, mind egyforma.
   Ezután egész nap kaszált a traktorral, rohant volna enni valamit, mielőtt hazaérnek a tehenek, de éppen megjött Elek szomszéd az első ruhaszállítmánnyal, „rompetrolos” cifra szatyorban lóbálta legényesen. Csillogó-villogó, ragasztott, varrt pár cipő lapult benne, még az apjáé volt, majdnem ebben temették, az utolsó pillanatban cserélték le valami ócskábbra. Kár volt, mert olyan böszme nagy, hogy nem lett jó senkinek. Még valamit rejtett a cekker, egy vadonatúj Lee Cooper farmerdzsekit, bal zsebe felett kis acél lemezkével, belegravírozva „Yves Colier”. Amihez úgy jutott a gyöngéd lelkű adományozó, hogy miközben jóízűen csipegette könnyű uzsonnáját valahol egy felcsíki parkolóban, amikor az új fejőgépért ment, megállt tőle öt méterre egy F feliratos mikrobusz és kiszállt belőle legalább hat F, pisáltak. Azután meg le akarták fényképezni az öreg Arót, a rendszám nélküli utánfutón pöffeszkedő fejőgéppel együtt. Mondta nekik, hogy menjenek a picsába, ezt beleegyezésnek vélték, azután bekászálódtak a dromedár autójukba és kikanyarodtak. Akkor esett le ez a semmire sem jó lajbi a busz tetejéről.
   Megjött a csorda, Cézár bement a szállására, Zaki pedig bevitte neki a cuccokat. Zelma, persze az első bére terhére, vett neki egy csomag gatyát, trikót és tíz pár egyforma zoknit a városban. Zaki szigorúan mutogatta neki az igazolványt, a gyerek szeme homályos lett, hátratolatott a falig. Megdöbbent, azt hiszi, meg akarom verni, komisz sora lehetett ennek az isten bárányának, de az a szemvillanás sem kerülte el a figyelmét, amikor valami fegyver után nézett. Cézár elpakolta a ruháit, felvette a már ismert világoszöld köpenyt és addig játszott a kutyákkal, amíg fejni nem kezdtek, a tejet tizenöt literes vödrökben, kettesével hordta a nagy tartályba, amiben mindig forgott valami lapátféle. Este levelet írt az…apjának. Másnap még ment vele az öreg, aki reggel hozott neki egy kicsit fakó hátizsákot és egy szalmakalapot. Tegnap egy idegen hajtott el mellettük biciklivel, kalapját levéve köszönt, az új pásztornak meg nem volt mit megemelni, ez így nem maradhatott. Zaki dörzsölte a tenyerét, az öreg még Szent Ferencben, a madarak barátjában is találna valami hibát, a csórónak meg holmikat ajándékoz.
   Cézár izzadt az idegességtől, amikor először egyedül terelt, pedig amit nem mondott el neki a Mózsi, azt nem is kell tudni. Első alkalom volt, hogy rábíztak valamit az életben.