Teljes megelégedéssel szemléltük, hogy a gangról elővarázsolták a babakocsit. Az igazság az, hogy már kinőttünk belőle. Az Öcsike ugyan egyszer-egyszer hisztériázott, hol a lába fájt, vagy azt gondolta, a távolság a boltig, vagy a fűrésztelepig számára és az összes vele egykorú kisfiúnak is, leküzdhetetlen. Az Anyunak megvoltak az eszközei, hogy meggyőzze ennek ellenkezőjéről! Maga a jármű négy nagyobbacska keréken gördült és szívecske formájú oldalai voltak fehér műbőrrel bevonva, amit vékony alumínium szegély ékesített. Egyszóval, elég csúnya volt, de rendkívül strapabíró. Most sem azért lett elpakolva előle a maradék mész és cement, valamint a három zsák forgács, amit a kiscsibék alá szántunk és leszedve róla a ráhajigált esőkabát, permetező kalap és gyümölcsszedő kötények hada, hogy mi ketten az Öcsivel beletelepedve menjünk a búcsúba a Mamincékhoz, hanem azért, hogy az ígért, közel negyven kiló szilva valahogy eljusson hozzájuk. A kötények előkerülése volt egyelőre a nagy esemény, több hétig eltűntté lettek nyilvánítva és folyamatos volt a tettes utáni hajsza, még a Pajtás kutya is felkerült a gyanúsítottak népes listájára, amelyen mi az Öcsivel igen előkelő helyet foglaltunk el. Az eb vérig sértődött a ribizli szagú rongyok eltüntetésének vádja miatt, és bizonyítandó, hogy irányultsága változatlan, kopasznyakon ragadott egy, mellesleg tilos helyen, a cékla másodvetésben békésen kaparászó tyúkot. A rendszabályozás nem állt arányban a vétséggel, a renitens madarat ki kellett véreztetni és kendermagos ruhájától is meg lett szabadítva. Apu oldalba billentette a kert őrzését kicsit túlzásba vivő négylábút, de a fenyítést jelentősen tompította a hagymás vér és a tejfölös csirke nokedlival váratlan lehetősége. Mindez természetesen másnapra maradt, most rohanvást készülődtünk a búcsúba.
Mi az Öcsivel már rég a ház előtt feszítettünk a kantáros nadrágunkban, mint pók a lucernában, bentről csak az isaszegi csatát idéző zaj hallatszott. Az Apu még augusztus huszadikán leette debrecenivel az ingjét, most egy másikat kellett kivasalni ezért. Olimpiai tempóban rohantunk a szilvával megrakott babakocsi mellett, az iskolánál lévő keskeny vashídon mentünk át a harangláb felé, arra van a Mamincék utcája. Apu azt mondta, hogy volt itt rendes híd is, de a kőműves, aki építette, ellopta belőle a cementet és ezért az első árvíz elvitte a téglákat a… Anyu közbeszólt, Bonyhádig. Anyu mindenkit ismert és ahol látott valakit az udvaron, oda be is köszönt, „Csókolom Gizi néni, söpröget?”, „Jó reggelt András, friss levegő, cigaretta! meg ilyeneket. Szerinte ez így illik, az Apu szerint meg teljesen felesleges sületlenség, asszonybeszéd. Aztán amikor valami Gyula bácsitól megkérdezte, hogy vizet húz-e és az illető azt válaszolta a kút kereke mögül, hogy „Nem látod a szömöd essön ki, mit hitté, borotválkozok?!” Akkor hárman, mi férfiak, jót röhögtünk. Az Anyu meg levette a szilva tetejéről a fehér ridikült, amit a misére visz majd, jól hátba vágta vele az Aput.
Odaértünk, a Dédi és az Ópapa a fonott székeiken ültek a pajtakapu előtt, hogy lássák az utcát, amikor jövünk. Az Ópapa kezébe belecsaptunk, akkora volt, mint egy szívlapát. A Dédiét megsimogattuk, mintha átlátszó lett volna. Nem állhattuk, ha öregek puszilgatnak bennünket. Az unokatesóink már ott voltak, de nagy játszásokra most nem volt idő, indulni kellett a szent kúthoz a misére. A Papinctól mindenki kapott egy ropogós huszast, bajuszpödrőre, ittunk egy meggyszörpöt, a felnőttek meg egy kupica eperpálinkát, még az Anyu és az ikertestvére is.
A templomhoz vezető út két oldalán sátrak voltak, lehetett kapni imakönyveket, szép, színes szentképeket, rózsafüzéreket, de mézeskalácsosok is voltak. Én rövid könyörgés után egy színes bábhuszárhoz jutottam. Az unokatesónk, a Hugi pedig kiadós duzzogás árán mézeskalács pólyásbaba boldog tulajdonosa lett, amit két perc múlva leejtett és egy bácsi a nagy tülekedésben rálépett. Hozott helyette egy másikat, nagyobbat és a kicsit lapos is megmaradt. Apu ismerte valahonnan ezt a bácsit, mert azonnal bement vele az egyik ház boltíve alá, ahol a kocsmáros még le sem tisztult újbort árult. Anyu és az ikertestvére, a Gizi nénje, ugyan megjegyezték, hogy vajon hogyan bírhatták ki tíz percig bor nélkül. Azt válaszolták, hogy mert bennük van tartás és ne nyugtalankodjanak, nem fogják felkérni a papot tangózni. Engem a mise nagyon nem érdekelt, pedig otthon még ministráltam is néha. Egyszer kiharangozás után bejött a sekrestyébe egy idegen bácsi és azt mondta a papunknak, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen szegény helyen lelkipásztorkodik, ahol a négy térdelő gyerekből háromnak lyukas a cipője talpa, látszott az oltár mellett. Ezután meg adott a papnak egy csomó pénzt, ahelyett hogy nekünk vett volna új lábbelit.
A búcsúi mise alatt a szent kút körül keresgéltem az eldobált mankókat, műlábakat, mert a Papinc azt mondta, hogy a csodavíztől sokan meggyógyultak már, sőt valakinek kinőtt a lába is, amit a vonat vágott le tavasszal, mert borfejtéskor nagyon berúgott és a gőzös alá esett, így jár az, akinek húsvétkor még van bora. Nem találtam semmit, aztán az Anyu rám szólt, ne tekeregjek, mint a kerengő dervis, inkább figyeljem, hogy mit beszél a pap. Persze ők sem azt hallgatták, azon tanakodtak, hogy a párttitkár feleségének hogy van pofája ide jönni, meg a valamilyen Géza látja-e, hogy a lánya seggét a mise alatt is markolássza valami páviánforma fickó.
Ebédnél tizenhatan ültünk a fűzfa alatt és a hosszú asztal egyik végén ott volt egy üres szék, a Boriskáé. Ő az Anyuék nővére volt, de a téli ajtóban agyoncsapta a villám ötéves korában. Engem nem dobott föl a leveses tálból kilógó tyúklábak látványa, amikor a Papinc előhalászta a fejet és megkérdezte, hogy ki kéri az eszét, attól egyenesen a hideg rázott. A főtt húst kaporszósszal viszont kedveltem, a kisebb-nagyobb oldalas darabokat bújtató töltött káposztával együtt. Addigra a hat gyerekből négy már leette magát, hiába volt a nyakukra kötve konyharuha, régi terítő, szecskavágásnál használt kötény, nekem a mártással sikerült. A sültek közül csak közelharc árán lehetett hozzájutni a csirkeszárnyhoz, ami a bőre alá betuszkolt májdarabkával együtt lett kirántva. Mákos és grízes-meggyes nyújtott rétes volt, az Öcsike kiharcolt magának egy jó nagy pofont, mert a réteses mancsát az ingjébe törölte.
Amikor mindennel végeztünk, a felnőttek ejtőztek egy pettyet, ittak és politizáltak, minket elzavartak játszani. Először cipőt cseréltünk, mert az Ópapa szerint a ház mögötti domboldalban akkora kutyaszarok vannak, mint egy cselédkönyv. A kúthoz nem volt szabad közel mennünk, mert két gonosz ránthat be bennünket a kampós botjával, a Bákász és a Bugrác. Ez otthon is így volt, de az Öcsikével derekasan megküzdöttünk ezekkel a latrokkal és messziről téglát, villáskulcsot, kőműves kalapácsot hajigáltunk a fejükre. Az igazi győzelmet akkor arattuk, amikor a tojásfestésre szánt egész tekercs lila krepp papírt sikerült első kísérletre bedobni. Az otthoni Nagypapa hatvannégy vödör lila vizet húzott fel és közben pocséta módon káromkodott.
Az Ópapa éppen a sokgyerekes kisbattyáni ember történetét mesélte, akinek a tizedik gyerekének, ahogy ez szokás volt, a kormányzó lett a keresztapja és minden évben derekas ajándékokat küldött, egészen negyvenötig. Akkor ez az áldásos folyamat megszakadt, az ember ötvenegyben bement a pártbizottságra, hogy van-e valami hírük a komájáról, mert aggódik. Az Apu felállt, elindultunk körhintázni, utána pedig megnézzük a meccset. Három ringlispíl volt, a legnagyobbra nem szállhattunk fel, de sokat ácsorogtunk ott, néztük a lányok bugyiját. Én a középsőn mentem két menetet, az Öcsi meg igazságtalanul sokáig terpeszkedett a valóban csak kis szarosoknak való körbejáró lovakon meg libákon. Ezután ők az Anyuval hazamentek, mi pedig a mérkőzésre. Persze az ellenfél mekényesiek nyertek, a helyiek hajnali háromkor támolyogtak haza a búcsúi bálból. A centerhalfot fél órával a meccs előtt ébresztették, állítólag pikáns látvány volt, amikor egy szál csíkos pizsama felsőben előszédelgett, igaz az említett ruhadarabot nadrágnak nézte a vagy húsz sört követő pirkadatban, amikor álomra szenderedett. Én elhatároztam, hogy ha egy kicsit nagyobb leszek, játszok majd egy ilyen meccsen is, mielőtt világhírű játékos leszek, de nekem nem fogják kiabálni, hogy „Lassú vagy, mint Klicsék tehene!”. Nem akarok majd minden áron gólt rúgni, olyan leszek majd, mint Mátrai, vagy Rákosi… küzdök, megelőzök, szervezek. Az Apu ilyenkor azt mondta, hogy „Jól van, jól… de a Rákosit, azt felejtsük el.”
Visszafelé, amikor közeledtünk a házhoz láttuk, hogy az asztalnál ott ül a Béla bátyja, aki a közelebbi rokonainál volt a búcsún, ide csak beköszönni jött mindig, vele volt a barátja is, akit mindenki csak Malacnak hívott a faluban. Nagyjából egyszerre érkezhettek a hegedűs cigánnyal, akit most arra a nótára akart megtanítani, hogy „Ha felmegyek a Hargita tetőre, lefordítom seggemet a lűtőre, úgy leszarom ezt az oláh világot, hogy olyat még az úristen sem látott”. A „hegedás” nem vágyott Paganini babérjaira és ezt a klasszikusnak nem nevezhető darabot nem ismerte, különben is a Bogáromi rendőr a szalatnaki szüreti bálon tudtára adta, ha olyan nótákat cincog, amiben szerepel Horthy, vagy Sztálin Józska Marcsa lánya, vagy németül éneklik és néha toppantanak egyet, akkor beveri a gyertyakoppintó orrát. Óvakodott is ezektől, a múltkor mégis kapott gumibottal egy baráti vállon veregetést, pedig csak arról daloltak, hogy „Az a szép, az a szép, visszajött a Felvidék..” Akkor meg aztán tényleg fogta a megviselt, több szakadt húrral ékesített hangszert, amikor az Ópapa elkezdte a „Megállj, megállj kutya Szerbia, nem lesz tiéd soha Bosznia” katonanótát bömbölni. Az Anyu is úgy gondolta, hogy ez már nem a gyerekeknek való, összecihelődtünk és elindultunk haza, az Apu ugyan fájlalta, hogy itt kell hagynia ezt az épületes társaságot, útra keltünk.
Csak később tudtuk meg, hogy a Malac bácsi kivitte a Bátyját a vonathoz, keservesen fel is tuszkolta a magas lépcsőkön, integetett neki. A két kocsiból álló szerelvény elviharzott, a Béla meg ott állt a másik oldalon. Visszahozta, mivel aznap már több járat nem ment. A Maminc kicsit idegesen a nyárikonyha priccsén csinált neki hálóhelyet, közben néhányszor megkérdezte tőle, hogy miért nem ott készül elszenderedni, ahol egész nap állomásozott. Belátta, hogy hiába érdeklődik, ezt megerősítette az Ópapa is, „Ez a Béla úgy be van rúgva, mint a Krausz cugszfűrer Vakufban, aki a két nadrágja közé szart, még az első háborúban…”. A Bátyja saját bevallása szerint, kétszer ébredt fel az éjjel. Először a csillapíthatatlan vizelési kényszer miatt rohant végig a vasúti kocsin, szerencsére nem a spajz ajtaját tépte fel. A bejárat előtt heverésző kutya viszont nagyon nem örült az elfogadható megoldásnak sem. Másodszor a bizonytalanság verte ki az álmot a zavaros szeméből, „Hogy került ő hálókocsiba a bátaszéki vonalon?”
Mi a maradékokkal megrakott babakocsival átgördültünk a két falu közötti sötét szakaszon, nem mintha Kárász úgy ki lett volna világítva, mint a Halász bástya. Az Apu még beugrott a kocsmába, mivel nem voltunk otthon, a postással oda vitette a Népszabadságot. Már rég megmosakodtunk a lavórban, de még nem ért haza. Anyu remélte, hogy nem issza magát villanyszerelőre, mint a Kis Gabi apukája. A Pista bácsi jól becsípve állt neki valami biztosítékot, vagy mit, kicserélni és az utcában reggelig nem volt áram. Mindennek a tetejébe a Kőváriék éppen bekapcsolták az akkor vett Kékes tévéjüket, mintha a készülék vágta volna le a trafót, vak sötét lett. Az öreg szólalt meg először, aki szépen fel is öltözött a televíziózáshoz, „Mondtam én, hogy a Kádár nem hagyja, hogy francia filmeket meg griflicsárokat nézegessetek…”
Először az Öcsi aludt el, de én sem tudtam megvárni az Aput, Anyu megnyugtatott, hogy ő biztosan megvárja.
- Varju Zoltan
