Mezei Attila: A tanító

     Azért olyan helyen tanítónak lenni, ahol 1783 óta iskola van, komoly, felelősségteli dolog. Mások „vigyázó szemüket Párizsra vetették”, ezek meg iskolát építettek. Mayer tanító szerette volna tudni, hogyan történhetett, mi módon tudtak megegyezni az akkori pappal a gazdák, mert egyedül sem a falu, sem az egyház nem épített; ez, pappal kapcsolatos ügyben ilyet mondani szokatlan, de hétszentség. Na, ezzel a csuhással próbálna meg megegyezni valaki, pápa nem lesz belőle, az biztos. Vasárnap délután a kocsmában ultizik, mióta vett egy magas üléses Csepel motorbiciklit, amelyiknek valami baja mindig van, lépten-nyomon azt mondogatja, hogy „aki magyar gépet vesz, annak nem bűn a káromkodás”, ezt éppen ki nem hirdeti a misén. Az oltár előtt meg, vasárnapi nagymisén nem, de a litániákon akkorákat fingik, lebben rajta a reverenda.
     Ezek az elmélkedések nem tartoztak a tanítói komolysághoz és felelősséghez, amit már egyébként úgy unt, mintha görcs állna a lábában.
     Pár éve volt a nyugdíjig, gyerekei felnőttek, az iskolán mindenféle tábla lógott már, elemi, katolikus, most éppen állami általános. Ezer dolog megváltozott körülötte, olyan kevés lett a fizetés, hogy kicsit gazdálkodnia kellett. Kecskét, tyúkokat tartott, kis gyümölcsös, méhek, konyhakert.
     Csak a gyerekek nem változtak nagyon, néhányuknak apját, anyját is tanította. Amelyikből lesz valami, az már a második hónapban kiderül, ezek nem késnek el, újraírják, ha elpacáznak valamit, mert az írást még mindig mártogatós tollal tanulják. Az egyszeregyet pedig, ugyan éppen úgy mondják reggel, mint a többi, mint valamikor az imádságot, de kezdik sejteni mire is való. Külsőre nem különböznek, némelyiken bolhacsípések is akadnak, koszos a körmük, csípések, vágások, horzsolások, bebugyolált ujjak éktelenkednek rajtuk a kocsirúdon utazástól, cseresznye lopástól, patakban kosárral halászástól. Legveszélyesebb a kocsirúdon ücsörgés, a szekér zörög, nem hallják, ha autó jön. Azért már jár erre néhány libakergető négykerekű, a leugráskor gyakran keverednek ezek elé, hála a fennlakónak, nagyobb baj még nem volt. A jobb kezén hat ujjal büszkélkedő fogatos, Nagy Lajos, ki tudja milyen sámáni meglátások által vezetve ostorral igyekszik lebeszélni a kölkeket a rudazásról. Nem is szeretik érte, füleken, arcokon gyakran lehet látni vöröslő csíkokat.
     Az előbb felsoroltakon kívül még ezer lehetőség volt a testmozgás gyakorlására, kukoricakapálás, pétisózás, a tanító olyan falrengető jelentőséget nem tulajdonított a testnevelés oktatásának, vagyis a tornaóráknak. Szünetben is állandóan fociztak, persze ha volt labdájuk, az iskolának nem volt, valaki mindig hozott. Amikor a tanító már gimnazista fia az egyik tízpercben bemutató jelleggel az égbe lőtte az egyik ilyen hozott, kicsit már lapos fűzős bőrfocit, az a pap kerítésének kovácsoltvas, hegyes csúcsán lelte halálát. Ezután egy ideig nem kockáztatta senki az otthoni, mindenki számára nyilvánvalóan, a falu legjobb labdáját. Később persze az eset, mint ahogy minden bűn is, feledésbe merült.
     A testnevelés tantárgyat viszont osztályozni kellett, ezt nem lehetett az ellopott cseresznye, vagy a kihalászott kárászok, domolykók mennyiségéből kiindulva megtenni. Viszont ki lehetett rángatni, az amúgy mindig levéltetves rózsák mellől egy karót, lehetett vele húzni az udvar szétfocizott porába egy felezővonalat, két csoportra lehetett osztani a negyvenhárom nebulót, bár nem egyenlőre. A hadak kaptak tíz-tíz kislabda-hajításra használt labdácskát, ilyen volt az iskolának. Ezt követően az érintettek bőszen elkezdték dobálni egymást, már csak adminisztrálni kellett, amit persze utólag, mondjuk egy hibátlan bizonyítvány érdekében korrigálni lehetett. Az első öt, akit eltaláltak, ezek valóban a tohonyák, bambák voltak, hármas. A második öt, a figyelmetlenek, érdektelenek, négyes. A többi ötös. Húsz perc volt az osztályozás.
     Az órarend összeállításában is voltak furcsaságok, hiszen a négy osztállyal nem lehetett mindig csendben fogalmazást íratni, össze-összecsúsztak a hangos órák, ilyenkor az idősebb osztály kiült a gangra és hangosan olvasott. Szépen, sorban mindenki, elvileg. Valójában vagy egy félénkebb kislány lett megfenyegetve, vagy egy már zsenge korában fejlett üzleti szellemmel megáldott vállalta némi ellenszolgáltatás, tiszakavics cukorka, kámforos bocskorszíj csíkok, pezsgőpor fejében az egész órán át való olvasást. A tanítónak valamit hallania kellett! Hallotta és értette is, de az országban mindenki csalt, ügyeskedett egymásra kacsintva kicsit, ezeket az aprónépeket miért kellett volna fülön ragadni. Mellesleg a nem olvasó tömeg csendesen birkózott az udvaron, vagy kergette egymást a templom körül, a kecskelyukon kibújva, mert a kapu azért zárva volt.
     A tanítónak érdeke volt, hogy minél kevesebb úgynevezett hangos óra legyen. Környezetismeretet, olvasást csak le lehetett úgymond halkítani, de éneket aztán nem. A testneveléshez kínosan hasonló megoldás született, bár itt nem kaptak szerepet a kislabdák, egy hegedű viszont igen. Volt egy hangszere, amin néha, nagyon néha, saját és a tanító néni, így hívtuk a feleségét, szórakoztatására játszott is. A jó öreg „nyirettyű” akkor teljesedett ki igazán, akkor érezte magát fontosnak, szinte stradivarinak, amikor eljött az ének tantárgy osztályozásának ideje.
     Kodály még élt, és ha sorsa egyszer ide vezényelte volna egész biztosan komoly egészségkárosodással kellett volna számolnia. A kottás füzetet nem is használták a nebulók, néha kézbe vették, tanakodva nézegették. Az igazságot, mint mindig, az anyjuktól tudták meg: „biztosan valami szótár füzet, majd kell”.
     Az ének osztályozás csalhatatlan előjele a tanító konyhájából reggel kihallatszó cincorászás volt, ami a hangszer hangolásából származott. Nyolckor bejött a mester, kezében a hegedű, egyszer a nagy eseménnyel járó izgalomnak betudhatóan a hajhálót is a fején felejtette, amiben aludni szokott. Elkezdte játszani a „Komáromi kisleány vigyél által a Dunán” kezdetű örökérvényűt, ez talán javított volna Kodály állapotán, az iskola népe pedig énekelni kezdett. A tanító, álla alatt a hegedűvel, mindenkihez odament, odahajolt, végül emlékezetből leosztályozta az összehangolt vegyeskarnak igazán nem nevezhető szélfútta társaságot. Túl sok időt ez sem vett igénybe. A gyerekek egyike mégis a kántorságig vitte és az összes barátja esküvőjén elénekelte a „Jézus, mennyei vőlegényt”. Már gyerekkorában sejteni lehetett, hogy lesz köze a zenéhez, ő járt át az iskolából a templomba harangozni, amikor kellett. Tudta, mennyit kell „csöndíteni” a nő, és mennyit a férfi halottra, egyet vagy kettőt.
     Az iskola, felülemelkedve a most megismert eredeti megoldásokon, amelyek feltétlenül az oktatás egészének érdekében jöttek erre a világra, megtette kötelességét. Az olajos padlójú, fűrészporos kályha fűtötte intézményből felső osztályokba kerülők nem voltak jobbak, de rosszabbak sem a más iskolákból odaseregletteknél. Tudtak olvasni, szépen írtak, ismerték az egyszeregyet és volt fogalmuk a természet rejtette varázslatokról.
     A tanító megcselekedte azt, amiért tartották, jöhetett a várva-várt nyári szünidő. A tanév vége felé azért kicsit lazult minden. Kirándulások voltak az erdőbe „Madarak és fák napja” alkalmából, vagy a tanító kedves városába Bajára, ott tanult. A vonatot gőzmozdony vontatta és a Gáspár Gyuri bácsi integetett a zászlóval, abban a pillanatban minden gyerek vasutas szeretett volna lenni. Kicsit hosszabbak lettek a szünetek, volt gyerek, aki a méhesben pakolászott egy-egy olvasás óra helyett, a nagyobbik Mezei fiú elszaladt gombászni, ha tanító néni vendégeket várt. Ez egy olyan erdőjáró gyerek volt, az anyja sokszor megígérte és alkalmanként be is váltotta, hogy megpofozza, ha a Balincai háznál messzebb látják az erdészeti kocsisok.
     Még a délutáni hittan is, amit a pap tartott az iskolában, kicsit lerövidült, ami annak is köszönhető volt, hogy a faliórán mindig lett előre állítva legkevesebb tíz perc. Ritka érdekes történeteket lehetett itt hallani a beteget gyógyító, hóttat feltámasztó Jézusról. A víz borrá alakítása volt a legkönnyebben behelyezhető az otthoni valóságba. A gyerkőcök kicsit csalódottak voltak, hogy apjuk ismerte már ezt a történetet is. Pilátust utálták, a bűnökön elgondolkodtak, a gyónástól óvakodtak. Elsőáldozásig azonban mindig eljutottak, a kis menyasszonynak öltözött lányok imádták, a fiúk pedig a kakaó és kalács reményében engedelmesek voltak, ez egyszer.
     A tanév vége felé voltak az esedékes oltások is, jött a védőnéni és beoltotta a gyereksereget, vagy éppen megejtette a rettegett karcolást. Aztán néhány nap múlva visszajött, hogy megnézze az eredéseket, siralmas napok voltak. Akadt egy kisfiú, aki azonnal elájult, ha fehér köpenyest látott, lehettek a modern orvoslással kapcsolatban drámai élményei. A tanító valahogy kezelte a helyzetet addig, amíg egyszer az állatorvos jött a segédjével tyúkokat és egyéb aprójószágokat számlálni. Kétes tisztaságú, de kétségtelenül fehér köpeny volt rajta. Józsika természetesen ez alkalommal is összecsuklott. Ekkor a tanító behívatta az anyját, ettől persze a helyzet semmit sem változott.
     Nem a Józsi gyerek volt az egyetlen, aki elvett némi időt jó tanítónk életéből. Akadt egy gyerek, aki időnként változatos terményeket dugott, kideríthetetlen okból az orrába, babot, kukoricaszemet. Ezek az orrban uralkodó klímának köszönhetően ott megdagadtak és csak az orvos tudta elővarázsolni őket, hogy miért az iskolát találta a legalkalmasabb helynek ezekre az átlagon aluli műveletekre, az örök titok maradt.
     A tanító szerint ezek a puckos kölkek előbb-utóbb idegösszeroppanásba üldözik. Mindezt megkoronázta az a harmadikos, aki egy régi kútvödör vasabroncsát glóriaként új életre keltve mászkált a nagyszünetben, majd azt a fejére húzta. Levenni nem tudta, először szappanozták, nem jött, avas disznózsír, nem jött és ekkor már büdös is volt a szorult helyzetben lévő delikvens. Több osztálytárs megkockáztatta, hogy itt már csak a kutyaszar segít, de ezek a tanító nézését felfogva elpucoltak a koronátlanítás helyszínéről. Végül az erdészeti kovács operálta le valahogy a királyi jelképet.
     Az idő a legnagyobb úr, megállíthatatlan. Jött az utolsó tanítási nap, az utolsó tízórai. A tízóraikról egy hosszú tanulmányban lehetne nemcsak megemlékezni, hanem ezeket a korról alkotott kép fontos elemévé emelni. Vegyük például a cukros kenyeret, amit először vízbe mártunk egy kicsit, így több kristálycukor tapad majd meg rajta. Meghatározó elem volt a lekváros kenyerek arzenálja, a dzsemszerű eper, a majdnem egész szemekkel bíró meggy, az aszfaltszínű szilva. A szép, vastag kenyérszeletekre kerülhetett még sárgaszilva, vagy a sokat sejtető nevű fosóka is, ami nem ugyanaz bizony. Érdekes, hogy sokan megtartották és megbecsülték a félvad margitázs szilvát, ami apró szemű ugyan, de édes, mint a méz.
     A tízóraik királya vitathatatlanul a zsíroskenyér, a zsírosdeszka. Itt is vannak korszakok, először a hurkazsíros, persze nem sokáig, csak addig, míg el nem fogy az utolsó nyomorult késhegynyi is. A fehér zsíros már kiemelt ellátásnak tekinthető, pirospaprikával megszórva. Amiről kiderül néha, hogy az iskolába indulás előtti lázas kapkodásban, amit a végén már zilált idegállapotú szülőanyák háromnegyed órás tökölődésnek neveznek, a nagyobbik testvér cseresznyepaprikából készült őrleményre cserélt, ami egyesek szerint magzatelhajtó hatású is lehet csípőssége miatt. A hurkák, a friss „szopósnak” nevezettől a gumibothoz hasonló színű, keménységű és ízű füstölt véreshurkáig. Láthatjuk, hogy a csemeték túl sok homárt és osztrigát nem fogyasztottak éhük csillapítására. A csomagoló anyagok igen változatosak voltak. A kis elsősöket még rá lehetett beszélni a hagyományos, kék kockás konyharuhára, ez volt a pindli. A nagyobbak már nem szégyenkeztek ezzel, nem tágítottak a modern zsírpapírtól. Akadt egy szem fiú, akinek mindig újságpapírba csomagolták az elemózsiát, hogy emlékeztessék arra a tavaly augusztusi pillanatra, amikor a Népszabadság olvasása, illetve nem olvasása kapcsán kiderült, hogy a nyáron, tömören fogalmazva, elfelejtett olvasni. Ezt, tevékeny anyai segédlettel, tíz nap alatt helyre lehetett hozni. Komoly szerepet játszott ebben az iskolapaddá avanzsált konyhaasztalon, mintegy véletlenül ottfelejtett jókora főzőkanál.
Az újságpapír még WC papírként is hasznosítható volt, ami a zsírpapírról csak feltételesen mondható el, a konyharuha esetében pedig teljességgel kizárható.
     A szünidőben a tanító azt csinált, amit szeretett. Festegetett, intarziaszerű szalmaképeket készített, egy nagy zöld könyvben jegyezgette a falu történetét. Gyakran felsétált az utca végén, majdnem az erdőben álló úttörőtáborig, ahol bajai gyerekek nyaraltak és számos ismerős tanár akadt, akikkel eldiskurálgatott. Rajztáborok idején, minden nyáron volt ilyen, ő is rajzolgatott, segített a képek paszpartuzásában
     Volt egy nyár, amikor aktot is lehetett rajzolni, ez persze felnőtt tábor volt. A modell, aki nem volt feltűnően szép, viszont teljesen akt volt, vagy egy széken ült, vagy a strand lépcsőjén vett fel életidegen pózokat. A fél falu figyelme ide terelődött, olyanok is elindultak gombászni a tábor irányába, akiknek köztudomásúan kiütéseik voltak ettől a kiváló eleségtől.
     A gyerekek egész nap ott lebzseltek, a modell melleit hamar megszokták, kis cicik voltak, sötét kertecskében ágaskodó, hegyes bimbókkal. Leginkább az ölére voltak kíváncsiak, amit pinának hívtak, de halkabban és körül-körülnézve. A vöröses mohaszerű foltot látták, a borotválkozás akkoriban a férfiak kiváltsága volt, de a teljes felfedezés öröme sajnos elmaradt.
     A táborban gondnokként működő Imre bácsi időnként elhessegette az izgatott lurkókat, ő viszont minden régóta húzódó javítást elvégzett a ház azon szegletein, ahonnan a modellt láthatta. A felesége hamarosan megjegyezte, hogy ő is levetkőzik tiszta pucérra, ha ezzel elősegíti a szúnyogháló mielőbbi felszerelését. Az ember, hogy meneküljön az említett fenyegetés elől, sebbel-lobbal felrakta a hálót, utána ment újra, nőt nézni.
     A tanító már a közömbösség magasából nézte az akt körüli mozgolódást, akkor fejezte be az utolsó tanévet, nyugdíjas lett, hála a magasságosnak. Először úgy tervezte, hogy a személyes dolgait átviszi a tanteremből a lakásba, képeket, egy két régi hímzést. Nem volt hova tenni, minden maradt a helyén. Szerencsére ő is, mert az új tanítónak nem kellett a szolgálati lakás.
     Az új mester a Pista volt, neki aztán ismerős volt a terep, hiszen vagy huszonöt éve ezen a szent helyen, az iskola és a templom előtt szállt fel önként egy „malenkirobotos” ruszki teherautóra, hogy egy másik tanítót, az egregyi Nemest kimentse. Neki volt saját háza, ezért maradhatott a helyén a régi tanító.
     Megmaradt a lakás, a méhes, néhány szilvafa, a sétálgatás a faluban, ahonnan akkor még nem kezdtek elköltözni az emberek, nem mentek Komlóra, a nagy lehetőségek kis városába, a bányába, majd ha muskátli lesz az ablakában.
     Mielőtt minden megváltozott, vagyis valószínűleg örökre becsukták az iskolát, a tanító meghalt… felülről figyelte az eseményt… talán ott nincsenek érzelmek sem…

További bejegyzések