A kövek alatt, a vízbe veszve,
egy konzervdoboz hallgatott.
Oldalán rozsda virágzott, mely
testébe vörös sebet fakasztott.
Eső kopogta az esti zsoltár
szavait, a horpadt fémen.
A nád között a szél térdelt hozzá,
mint pap a templom csöndjében.
Nem maradt más utánunk, csak
üres doboz és néma műanyag.
Kényelmesen félrenézünk, mert
nem csavarja orrunkat hullaszag.
Mégis, a moha lassan benőtte,
mintha megbocsátana.
Térképet rajzolt rá,
íme: az idő válasza.
Arra gondoltam: talán
a természet az utolsó szent,
ki még lehajol értünk, és
maradványaink közül kiment.