Lassan halkul bennem minden régi dallam,
ami egykor benned otthonára talált,
most csak visszhang járja át az üres falam,
amit a szívem csöndje fáradtan fölvált.
Nincs harag már bennem, csak hűvös szürke tér,
hol minden érintés emlékké szelídül,
mint a talajt borító karcos őszi dér,
mely hajnal érkeztével lassan elmerül.
Volt idő, hogy benned láttam minden utat,
de a jövőnk csillagfénye lassan kihunyt,
virágaink elvesztették illatukat,
és a vágy, mely bennem élt, csendben elcsitult.
Nem kiáltunk már, nincs most bennünk nagy vihar,
csak a csönd ül meg a lassú szavak alatt,
mint egy kert, amelybe a hideg belemar,
és levelek közt, ősz fáradt szele szalad.
Tudom egyszer majd az idő megszépíti,
és a múltunk tompa fájdalma megenyhül,
köd, melyet a reggel fénye elrepíti,
de ma még fáj a hiánya itt legbelül.