Kitárt gyermekkar ölel világot,
olvadó csokitorta a világ,
testvérek hajában kócolódva,
versengő tűzmadárraj a világ.
Pattog az utolsó szó társak közt,
elszálló röplabda lett a világ,
a napi munkában győzerővel,
vaktorkú hatalomvágy a világ.
Az én, enyém, nekem bódult tánca
örvénylőn zúz virág világokat,
az enyémet, tiédet és másét,
majd vak kígyóként magába harap.
Talpat sért az élesre tört élet,
felharsan a szó is: ő a hibás,
jogosnak hitt jussok máglyát raknak,
de füstös törmelék lett a világ.
A kegyelem mégis tavaszként újul,
szava halk lepkeszárny suhanás,
a lélek belső hárfahúrján zendül:
együtt, körtáncban szebb a világ.
