Mécs Gábor (Hermész): Reflexió a NŐ versére

”Mit kívánsz? Mondd bátran!”
Kérdezed csak úgy, vagy nem általában.
Napot, Holdat le nem hozhatom Neked,
de ha akarod, együtt megyünk fel Veled.
Te mondd! Te mit kívánsz?
A szép, kevély, kacér imádatát
adod, hát legyen, tudom varázslatát.
Haldokló virágok csendet is szülnek,
ez szolid, közös apró némaság.
A sötét színű felhők – furcsa magasság,
adnak helyt a tiszta égszínkéknek.
Te mit kívánsz, ha adod mindened?
Istennő vagy, legyek én istened?
A percek fájó tisztasága is közös,
tudjuk, az életben semmi sem fölös.
Ha megpihennél cseppet, őrt állok körötted,
ha viharba kerülnél, ott leszek fölötted,
ha tüzes katlan az út, behunyjuk szemünket.
Nem borulok térdre hatalmasak előtt,
ám előtted szépen leereszkedem.
Ha bármit vágysz tőlem, meg nem vehetem,
de mindenhol, mindig itt vagy a tenyeremen!