Elmerülve a szerelem gondolatába,
vitába szállna, de mind hiába.
Hogy őszi szélben a falevelek
néha kissé felfele szállnak,
az erdő tette, mit tennie kellett,
de nem jelent ez már semmit a fáknak.
Nem jelent az érzés, mint azelőtt volt,
egy újabb angyali tündért,
csak a vágy, hogy találjon kapaszkodót,
játszik az ember szentetlen misét.
Nem kell a torony, mellék, meg főhajó,
templom az ég, ott fenn az a kék,
mi szeplőtelennek sem imádható.
Felhője fátyol, vagy néha sötét.
Mikor vihar van, néha a Nap tűz,
hol keresse a lélek eredetét?
Vágyni a csillag után, mit éjszaka látok,
ostobaság, de bár megérthető,
ám jó, ha vigyázok, mondta a látnok,
mert baj lesz, ha egyszer elérhető.
Vénül az ember, szépül a múlt,
fakul a csendben a néma idő,
a torzuló rendben valami megfúlt,
valami úszik, valami mérgező.
Mi csak lett úgy teremtetlenül,
semmit nem hagyunk hátra úgy,
és nem hagyunk senkit temetetlenül,
mert a világ bár teljesen elvadult,
a szellem előjön rendületlenül.
Ha úgy öregedtünk, hogy itt az idő,
semmi se’ történt, lesz következő.
SZEPTEMBERI PÁLYÁZAT
szeptember 2, 2024
