Mécs Gábor (Hermész): Mikor a csend

Üvöltéssé válik a fejedben a csend.
Döblingi eszelős hazáért jajongó?
Mi lett volna, ha épp akkor élek?
Semmiségek, meg a minden is,
félek már, ha csak szóban is, mit érek?
Kértem a Világot, Széchenyinek lenni adj!
Elmegyógyban hagyj dögleni, miközben
a közben megtetted, mit ember tehet,
mi marad belőle, csak a grófi neved.
Az összes hatalmi pojáca a nevedből él,
bezártak, nem értették, mit adtál hazádnak,
magánynak lettél köz- ügye, halálnak
adtál igazat, bár ezer évig kellene élned.
De elérted, hogy belőled élnek.
Grófi címem, sem kártyám belőled nincsen,
de adja meg az Isten, hogy ha van,
Te legyél a szent, ne sok avatatlan,
hiszen percenként avatnak akadémiádnak
hasztalan haszontalant.
Nem így akartad, úgy-e?
Ezért kerültél egy zárt intézetbe,
belerabultál szent hűségedbe,
mint Mikes, Rákóczi írója,
Rodostó örökös rabja lettél Te is!
Csak igaz hazádat akartad, meg szeretteid.
Nyugodj nyugodtan, lesznek melletted még igazak!
Én poklomból nézve is élek,
hogy hasonlókat hozzád remélek.
Nagy írók, költők vannak igazak ma is,
látom őket, haza is hívnak, vagy mennek utánad.
Neveddel élve vissza utálnak világnak lenni
részei, de Te adtál példát halálban élleni.
Üdv valakitől, ki pokolból látlak!
A mai világból formádat hiánylak!

További bejegyzések