Amikor még csodálkozva nézed
folyód maradék, végső cseppjeit,
már pontosan tudod, nem csak érzed,
hogy nem más, hanem a te tetteid
szárították ki vagy el, terhel téged
az ok, hogy mi volt egykor áradat,
mindabból mára csak ennyi maradt.
Kezed szétnyitod, a cseppek porba hullnak,
végül, ahogy csak nézed száraz kezed,
nem marad más, csak az emlékezet.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
