Lackfi Jánossal Tim Mariann beszélgetett
Írta: Tim Mariann
© DunapArt Magazin – 2025.02.20.
Lackfi János, József Attila-díjas, kortárs magyar költőnk, aki talán a legismertebb, de biztosan a legtermékenyebb alkotó, egykor operaénekes szeretett volna lenni. Miért választottad végül mégis az írást? És hogy látod: olyan lettél, mint akinek annak idején elképzelted magad? Mennyiben változott a költői énképed az évek során?
Pályám kezdetén visszafogott, komoly ifjú íróember voltam, krúdys nyakkendőket, mellényeket, zakókat hordtam. Mára lelazultam, hozzám nőttek a csíkos pólók, szeretek reagálni a közönség rezdüléseire, a netes térben is rugalmasan mozgok. Egész kötetet írtam olvasóimtól kapott témák alapján, ez volt a Dupla medve.
Utólag nézve törvényszerű, hogy író lettem és nem énekes. Jobban jártam, mert érzékeny a torkom, sokat krákogok, a nátha meg időnként rámegy a hangszálaimra. Egy repedtfazék-hangú felolvasás még belefér, legfeljebb eljátszom Louis Armstrongot. Egy énekesnek viszont az efféle katasztrófa lenne, bugyolálózhatnék folyton művészi piros sálba, szopogathatnám a cukorkát, ihatnám a kálciumot, kerülhetném az embereket. Operistaként gond lett volna, hogy baromi nehezen tanulok fejből szövegeket. Felolvasóesteken ellenben kapóra jön, hogy jó az improvizációs készségem. Az irodalmi pályán nagy hasznát vettem annak, hogy színpadra készültem, bennem van a kutyavér. Sok introvertáltabb íróembert kétségbe ejt a nyilvánosság, nem is tanulnak ilyesmit. Bennem van a kilométer, tizenhét évig oktattam egyetemen, továbbá keresztbe-kasul bejártam az országot, és mintegy kétezer író-olvasó találkozón vettem részt. Rutint tanultam és alkalmazkodást.
Gyerekkori hőseim olyan regényszereplők voltak, akik sziporkázóan szellemesen tudtak reagálni, ugyanakkor torokszorítóan hűségesek. Ezt az ideált mai énemmel is bevállalom.
Hatgyermekes édesapaként azt nyilatkoztad, hogy „több tonna öröm, fáradtság, krízis és eksztázis” van mögöttetek. Az apaság hogyan formálta az írói hangodat? Van olyan gyereked, aki kritikus szemmel olvassa az írásaidat, és adott már számodra meglepő visszajelzést?
Az apaság alapvető mintázat, sehol nem vagyok annyira pótolhatatlan, mint amikor frissen született gyermekemet ringatom. Van persze erre szakember, de én vagyok az apja, és a jelenlétem abban a pillanatban biztosan pótolhatatlan. A kölkök világ-felrobbantó fantáziája, végtelenül szabad nyelvhasználói merészsége is mindig lenyűgözött, ezért írtam negyvennél több gyerekkönyvet. Szóval sokat tanultam tőlük. Mert a szavak vadonatúj felhasználóiként sokkal izgalmasabb megoldásokra bukkannak, mint a beszédbe belefáradt felnőttek. A házat felbálványozzák állványozás helyett. A Meselényi utca különleges figurákkal népesül be. A Tanganyika-tó helyett is milyen sokértelmű a „tanganyitogató”. Nagyon örültem, mikor nemrég kiderült, hogy nagylányom már korábban felolvasta öt unokám egyikének, Aliznak a Kövér Lajos színre lép című meseregényemet. Biztos van, amit gyermekeim kevésbé szeretnek, nem is kötelező apa dolgait fogyasztani. Kamaszkorban kiakadtak rajta, hogy minden apró olvasó értesül a hisztijükről a Kaláka muzsikájából, vagy mikor felolvastam a Johanna és a fiúvécé poénos szövegét. Cikinek érezték, hogy megírom kis kalandjaikat. Most már nem neheztelnek érte, inkább jó emlék. Persze Vízen járni tilos című kötetemet, mely családunk kalandjait tartalmazta, épp azért nem fogom soha megjelentetni, mert kiderült, nekik nem esne jól. Ez fontosabb, mint plusz egy kötet, bármilyen sikeresnek is ígérkezne.
Az egyik interjúban említetted, hogy szereted Lydia Davis tömör, szikár írásait. A te stílusod ezzel szemben játékos, szójátékokkal teli, asszociatív. Volt olyan időszak, amikor kísérleteztél más stílusokkal, esetleg szerettél volna radikálisan máshogy írni?
Folyamatosan ezt teszem. 2023-as Minden napra egy sztori című kötetem 365 írása hol dokumentarista, hol minimalista, hol groteszk, hol szürreális, máskor újságcikket, falragaszt, gyermeknyelvet, szlenget, archaikus szöveget vagy ironikus coelho-i bölcsességeket imitál. Esőtánc című verseskötetem is tartalmaz népdalosan egyszerű, szanszkritosan burjánzó, antikosan ritmikus vagy glossza-jellegű, rímtelen jambusos és prózalejtésű darabokat egyaránt. A Nők Lapjában pedig száz év elteltével megismétlem Kosztolányi Alakok című interjú-sorozatát. Itt mindig egy másik szakma képviselőjét beszéltetem, az ő szavait jegyzem le. Megszólal az ápolónővér, a fodrász, a színész, a szakács, a betonmixeres, a tanítónő, a rendőr, a püspök vagy éppen a klímakutató. Ők élő, lélegző, valóságos emberek. Szeretem az állandó maszkváltogatásokat. Persze a látványos eszközöket felmutató írásaim nyilván szembetűnőbbek. Az évtizedek óta működő Lackfi Kreatív Írás képzés alapja is az, hogy a legkülönfélébb stílusú szövegek trükkjeit lessük el, sajátítjuk el.
Többször említetted, hogy „az internet-bámulás kicsit szétszed minket, az olvasás inkább összerak”. Mégis aktívan jelen vagy online, rendszeresen posztolsz verseket, gondolatokat. Hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani? Hogyan tudatosítod magadban a digitális jelenlét és az elmélyült alkotás közötti egyensúlyt?
ADHD-s vagyok, állandóan cikázó érdeklődéssel, így egyedül arra tudok nagyon rászívódni figyelmemmel, ami igazán, zsigerien érdekel. És az irodalom ilyen. Amúgy viszont egyáltalán nem vagyok Szupermen, időnként magával ragad a videópörgetés, felesleges dolgokon szörfölgetek, a kelleténél több filmet nézek, ezt rendszerint meg is bánom, sok időt elvesz, ha nem vigyázok. Igyekszem kordában tartani figyelmemet. Viszont ha belemerülök az alkotásba, akkor nem veszítem el a fonalat, tudok koncentrálni. Sokáig nem volt külön dolgozószobám, öt-hat gyerek szaladgált köröttem, így időnként kisebb világháborúkat kellett elhárítanom kék sisakban, no meg orrot fújni, pelenkázni, enni-inni adni, keresztkérdésekre válaszolgatni. Megszoktam, hogy ki- és belépek az éppen készülő műbe, amikor csak akarok. Amúgy a lassítás a lelki egyensúlyhoz is fontos, mondjuk egy óra imaséta vagy Biblia-olvasás, szemlélődő imádság is segít, hogy megtaláljam az egyensúlyt, a középpontot. Ami nem én vagyok, hanem Az, aki engem szeretetből teremtett.
A #jóéjtpuszi című kötetedben humorosan és mélyen beszélsz az Isten-kapcsolatról. Hogyan alakult a kapcsolatod Istennel az évek során, és miként hatottak a személyes próbatételeid a hithez való viszonyodra?
A Gondviselés olyan, mint az ejtőernyő, mindenkinek a hátára oda van rögzítve, de ha nem nyitjuk ki, sosem vesszük észre. Mi sokszor kinyitottuk az ejtőernyőt, és mindig megtartott a zuhanórepülésben. Húszévesen nősültem, alig-egyetemistaként, akkor köteleződtem el a Jóisten mellett is. Úgy vágtunk neki a kalandnak, hogy a Teremtővel hárman leszünk ebben a szövetségben. Semmiféle vallásos neveltetést nem hoztam otthonról, a jegyesoktatásunkon a fiatal Osztie Zoltán atya készített fel minket rendkívüli érzékenységgel, én akkor tudtam meg, merre hány lépés az Isten országa. Aztán éltük öt gyermekünkkel a rendes katolikus családok életét, imádkoztunk, láttunk csodákat, sokszor konkrétan az életünket mentette meg érthetetlen módokon a Teremtő. Pénzt találtunk százéves zakó zsebében, a postaládánkban. Reménytelen műtétek sikerültek, semmiből lett lakásunk, engem többször hajszálnyira került el a halál, kész túlélőtúra volt az első két évtized. Véletlen vagy szerencse, nyilván így is lehet nevezni. Nyolc éve pedig a Főnök egész más sebességbe kapcsolt, és szólt, hogy most figyeljek, és kapaszkodjam. Azóta őrült imaélmények és Isten-kalandok sokasága van mögöttem. Megtudtam, ki a legkiapadhatatlanabb fantáziájú Művész a világegyetemben. Ennek a szédítő lángolásnak az égéstermékei a #Jóéjtpuszi-kötetek, a Miért engedi Isten?, a Sistergő zsoltárok meg a Keresgélők imakönyve. És persze a gyerekeknek íródott Teremtés. 2025 könyvhetére kijön önéletrajzi írásaim gyűjteménye, a Magam szakálla is, sok vagány történettel.
Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy az irodalomban a „balhé” többet használ, mint a „punnyadás”. Mi volt az utóbbi időben az a szakmai vagy személyes „balhé”, ami inspirált egy új írásra?
Százharminchétezer lájkoló van a Facebook-oldalamon, és igyekszem úgy intézni, hogy ez mégis safe place legyen, védett zóna, ami nincs kiszolgáltatva a személyeskedő, alantas kommentáradatoknak. Jó témákkal, játékokkal is lázba hozhatóak az emberek, még ha nem is annyira népszerűek ezek a tartalmak, mint az útszéli gyalázkodás. A balhé tényleg a legjobb reklám, mégis igyekszem kerülni. Persze ha belém szállnak, kötözködnek, nem fogom vissza magam, és nem személyeskedő, de gunyoros alkalmi szösszenetekben válaszolok. Mondjuk megírom, hogy „az igazi költő kussol, és nem olvassa őt senki, és éhen hal, ahogy kell, halálba issza magát, ahogy kell, vérbajt szerez, ahogy kell, és akkor majd mi nagyon fogjuk sajnálni, mert mi leszünk az utókor, és brühühü, megsiratjuk, hogy jaj, miért nem bántunk vele jobban. De nem gondoljuk komolyan, hiszen ha jobban bántunk volna vele, biztos nem ír olyan remek műveket, és nem is lesz igazi költő. Az igazi költőt szépen addig kell kínozni, amíg meg nem dögölesztődik, és akkor jövünk mi, az utókor, és összeszedjük a csontocskáit, és koszorút hordunk a sírjára, és ott szavalgatunk meg éneklünk.” Itt sem az indulat a lényeges, hanem hogy frissen, groteszkül rámutassak egy mélyen emberi történetre, ami túlmutat rajtam és a kötözködőn is.
Hosszú éveken át tanítottál a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Francia Tanszékén, és Vörös Istvánnal együtt kreatív írás programot indítottál el, a mai napig online írói kurzusokat tartasz. Hogyan látod a mai induló alkotók helyzetét a digitális világban, a folyamatos információáradatban? Milyen kihívásokkal kell szembenézniük, és hogyan segíthet az oktatás abban, hogy navigáljanak ebben a komplex környezetben?
Nem érdemes megrémülni, inkább a kihívásokat, lehetőségeket keresni ebben a valóban zajos és nyüzsgő világban. Azt szoktam tanácsolni tanítványaimnak, hogy egyrészt legyen rendes állásuk, de próbáljanak rendszeres időket kiszakítani maguknak az alkotásra. És ha bekövetkezik az, ami nagyon ritka, hogy meg tudnak élni a tollukból, akkor áthelyezhetik szép lassan a hangsúlyt, és elengedhetik a másik hivatásukat. Ez talán kéttucat embernek adatott meg a mai magyar irodalomban, rettentő hálás vagyok érte, hogy egyikük lehetek. A mai napig emlékszem az „elemelkedés” pillanatára, mikor eldöntöttem, otthagyom egyetemi oktatói állásomat, és tisztán az irodalomból fogok élni. Olyan csoda volt, mint mikor a repülőgép kereke nem érinti már a földet… Nagy kedvencem Murakami Haruki, akinek két dzsesszbárja volt Tokióban, és éjszakánként, záróra után írta meg első két regényét. Mikor beindult az irodalmi pályája, eladta a klubokat és életmódot váltott. Fontos, hogy ha nekivágunk az írásnak, első szövegeink megszületésével párhuzamosan kezdjük el kialakítani az online-jelenlétünket és küldözzünk közöletlen írásainkból folyóiratoknak is. Irkálhatunk rövidebb, alkalmi szövegeket akár napi szinten, posztolhatjuk fotókkal, a lényeg, hogy mire a folyóiratokban való publikálás, könyvkiadóra-találás sokéves folyamatát végigviaskodjuk, addigra legyen lelkes olvasótáborunk, ha csupán maroknyi is. Érdemes pici praktikus színészmesterséget tanulni, jól jöhet a felolvasásoknál, mert a szerzők nagy többsége bajban van ezzel, és a legjobb próza vagy vers is hatását veszti, ha eldadogják. Rám is úgy ragadt menetközben a színpadi készség, ellestem másoktól, ami lelopható. Érdemes minél több író stílusát imitálni, hogy beazonosítsuk trükkjeiket, megtanuljuk használni azokat. Van jó pár íróiskola, segítenek az ilyesmiben. Nem mellékes a lelkesedés, az ihletettség, a tehetség és hasonlók, de van egy méltatlanul kevéssé emlegetett összetevő: a kitartás. Aki nem elég elszánt, az évek során lemorzsolódik, ezt nagyon sokaknál láttam. Persze ez sem baj, az illető megtapasztalja az alkotás örömét, aztán hosszútávon mégis más dolgok, mondjuk a mágneshorgászás vagy a fallabda mellett dönt. Egy biztos, kis írástanulással a befogadás élvezete is növekszik: mondhatni felujjongunk, ha felismerjük egyik-másik ismerős mesterfogást olvasmányaink lapjain.
Valahol azt olvastam tőled, hogy „a hit nem egyenlő azzal, hogy mindig jókedvűek vagyunk és mindenre van válaszunk.” Milyen kérdések maradtak számodra nyitva, amelyek folyamatosan foglalkoztatnak, akár íróként, akár emberként?
Az erőltetett happyskedés nyilván nem tartható, de egyfajta folyamatos derű jelenléte általában jár azzal, ha Isten közelében él az ember. Hiszen nem karótnyelt erkölcscsőszök vagyunk, ha minden jól megy, hanem „a boldog Isten dicsőségét hirdetjük”. Persze aki tenger mellett lakik, jó nagy hullámok érik időnként. A hit nem elsősorban készen kapott válaszok mantrázását jelenti, vagyis nem leszűkül tőle az életem. Sokkal inkább kozmikusra tágulok: nem is gondoltam volna, hogy elfér bennem a világegyetem. Éppen ezért minden nap újabb kérdés, újabb izgalom: ma vajon milyen jelekkel mutatja ki izzó szeretetét az, aki magának teremtett engem… Tegnap például egy asztalon maradt pohár pazar, kristályhengerre emlékeztető tükröződésével. Lángolt az egész! Tegnapelőtt pedig, a Nyakas-hegyen járva egy véres, ragyogó alkonysávval gyújtott rá a lelkemre. És persze gyógyulásokkal, igékkel, embereken keresztül küldött gesztusokkal…
Egyszer említetted, hogy „mindig érdemes kísérletezni, mert az ember könnyen saját maga karikatúrájává válhat”. Melyik volt az utóbbi időben az a kísérleted – akár egy vers, akár egy prózai szöveg –, amely során igazán kiléptél a komfortzónádból?
Igyekszem nem bepállani, ebben a többsávosan szembeszáguldó élet nagy segítségemre van. Sztorik, arcok, mozdulatok, tárgyak, helyzetek száguldanak el mellettem észbontó sebességgel. Kihívásként érzékelek egy feldobódott rímpárt például: „csípősebb a puskapor, ha van benne kis kapor”. Ez a zsivány két sor jutott eszembe, aztán folytattam is. „Jobb fahéjjal birs, mint a / halászlébe borsmenta… Rózsám nyisd a kaput, hű, / van zsebemben kakukkfű. Nyilván alkalmi verselmény, ki is raktam a Facebookomra. Vagy eljátszadoztam a boldogmondások fonák logikájával. „Boldogok a színvakok, / mert egyből kirakják a Rubik-kockát. / Boldogok a menyétek, mert övék a menyétek országa.” Szeretek játszani, ez frissen tartja az alkotó embert. A legnagyobb komfortzóna-elhagyás számomra leülni, és napokig dolgozni formálódó regényeimen. Ez nem vágta, hanem mélymerülés, erőt kell vennem hozzá vibráló, nyugtalan természetemen. De hát valamit valamiért… Ahogy Örkény István fogalmazott, mérhetetlenül szimpatikus józansággal: „én kérem olyan hivatalnok vagyok, akit azért fizetnek, hogy írjon.”
Hogyan töltődsz, amikor azt érzed, hogy teljesen lemerültél? Van olyan tevékenység vagy hely, ahová mindig visszatérsz energiát gyűjteni?
Egy éve, karácsony szent napján szívrohamot kaptam, ami igen hasznos figyelmeztetés. A Jóisten szép ajándékokat ad, de néha rettentő csúnya papírba csomagolva. A papír itt a szívroham volt, az ajándék az újjászületés. Életmódot váltottam, soványabban eszem, kevesebbet szerepelek, sokat gyaloglok, tavaly 3000 kilométert „pakoltam bele” a lábamba. Imasétáim a legjobb feltöltődések, vagy ha együtt vagyunk feleségemmel, gyerekeimmel, unokáimmal. Meg szeretek függőágyban felhőket bambulni a teraszon. Focizni, kosarazni, focimeccset nézni. Egy jó könyvbe belecsobbanni. Esőtáncolni a nyári kertben hálát adva a körülölelő teljességért.