„A ki nagy csodákat művel egyedül; mert örökkévaló az ő kegyelme.”
(Zsoltárok könyve, 136. fejezet, 4. vers)
Puha mohák között érzem ujjaid érintését,
Ahogyan minden napon megalkotsz engem lelkesen.
S nem kell ehhez különös imádság, vagy balga kérés,
Hiszen hagyod, hogy áldásod és jutalmam elvegyem.
Ha legmélyebb bugyraiba bújok önnön létemnek,
Te felemelsz magadhoz, dalokat játszol hárfádon.
S nem fogy el ordító, izzó tüdőmből a lélegzet,
Mert a természetet ébresztő csodáidat várom.
Nem csak nekem jár e különös, bódító varázslat.
Ki kell tárni a már csonkává vált, bódult szárnyakat.
S mikor hímzett csipke-börtönné válik az alázat,
A száradó, beteg almafák is kivirágzanak.
