„Az Úr, a te Istened közötted van; erős ő, megtart; örül te rajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez néked.”
(Sof. 3. fejezet 17. vers)
Köd szitál, de forró levegő borzolja idegeimet,
S nem nyugtat meg az őszi színekbe öltözött, pazar liget.
Hányszor kergettem hiú, bíbor-narancs-vörös reményeket?
Magam sem tudom már, hová tűntek az elfelejtett lényegek.
Elvesztett akarat kínozza megcsömörlött életemet,
Melyet a kiszáradt föld remegő csontvázak mellé temet.
Van valahol egy hófehér, szememet megcirógató fény,
Mitől fellobbanhat lényem közepében lángoló erény?
Segíts megkeresni! Addig is téged követlek, s kutatlak,
Bennem hűséges, falat ledöntő szavaid megmaradnak.
Örömöm a te örömöd. De elbújt tüskés ágak között,
Van az úgy, amikor ima közben is szürke füstöt nyögök.
Ekkor elhalkul minden, beburkolózom selymes csöndedbe,
Meghallgathatom, ahogyan hozzám hajolsz énekelgetve.
Újra éled gyenge, a harcokban már-már elhullott dacom,
S a fekete betűk közül vígságom előcsalogatom.
