Nagy Lászlónak (1925-1978)
pillám füvén hajtom
könnycsikók ménesét
nem gyógyul hiányod
szíved helyett vers ég
mennyei hallgatás
rejti vállad hasad
kő-cölöp öltönyöd
nem kopik nem hasad
jegenyéd ívéből
valami legyalult
kozmikus forgácsként
ami hullt az a múlt
kezedben csönd a toll
földgöröngy az irka
örök elmúlásnak
sejtem mi a titka
bőrfülkémben a lét
becézget ereket
sokszor káromkodást
köpnék de nem merek
mesterkélt akcentus
rálehel a szájra
kopik magyarságunk
összes szivárványa
érték helyett a pénzt
fogai közt tartva
kapzsisággal ember
megy a túlsó partra
bajok teszik testem
szenvedéspalástba
újratermel kínból
a csalódásgárda
a vég vezércikkét
sejtjeidből szedték
űri csillag-újság
betűin vagy festék
irgalmatlan a sors
ahogyan kimondtad
időszerűséged
forrasztja a mondat
csak néhány méterre
repdesel az úrtól
közben a költészet
végtelenné súrol
a végzet csikósa
ráncaimon ugrál
s egyszer majd engem is
lóvá tesz a halál
