Lövei Sándor: TÉLEN MEGFAGY

Télen megfagy a szád,
ajkad mint egy varrott seb
forradó vörös hege
parázs-szomorú melege
az estének.
Hallgatásodnál csak a szálanként
a völgybe fagyott fenyves némasága
mélyebb.
A feketére fagyott fák gerincen lesikló
csapatai kóró-füstösen ácsorgó
síremlékei a nyári erdőnek odalenn.
Megölellek, sötétben szomjazó hideg
kő a testem,
áradó tüzed melengessen,
legyél nekem duruzsoló kis kályhám
szemem fogyó világában
legyél tűz a hóval rakott éjszakában,
hallgatásod téli bánatára
forró szikla leszek
s mire vágyaimat kiismered
izzón buja érintésemtől
keményre fagyott szíved is
megremeg