Lövei Sándor: A VÉGTELEN ÉGITESTJEI

Amikor a tenger is elhallgat,
már rég kifosztotta a vihar az eget
se sirályok
se fellegek,
a fent és lent néma árja
bele csendesedik a világba.
Hajó sem jár,
a távolban a fehér a felhabzó
dagály
fölötte
albatrosz kerengő árnya
az este homálya.
Ülsz a sötétedő homokban,
mérges őszi alkonyatban
bolygó vagy
a mindenségben
kihűlten és vakon
unalomtól fáratagon alszol el,
körülötted a végtelen égitestjeivel.