Lövei Sándor: LETŰNT VIDÉKEN

A letűnt vidéken
én állok szegényen,
kifakult erdő a panoráma
ágait madár ritkán járja.
A szürke táj
esőre vár,
de a záporból is sár lesz
cipőm talpa megkeményedik estére
amikor a partot járom a nyulak vesztére.
Nincs hova mennem,
sovány húst és füstöt ettem
mióta megszülettem.
Nem vágyom sokra én
legyen mindig egy meredély
ahová fejemet hajthatom
hogy ne a fáradtság legyen rajtam
a hatalom.
Mehessek szabadon,
letűnt vidéken messzire,
tűz rakástól tűzrakásig,
amig minden csillag el nem vásik
a fejem fölött.
És ha csontjaim beletörtek a szikes föld
közepébe,
én is elköltözöm az égbe,
leszek vibráló por
szántás felett
eső előtt majd megkívánnak
a fellegek.

További bejegyzések