Keresés
Close this search box.

Lovász Krisztina: Menetrendek istene

Minden nap a síneken keresztül kel át a túloldalra, a B vágányhoz, hogy elérje a főváros egyik patinás pályaudvaráig közlekedő gyorsvonatot, amit a vidékről érkező hajnali buszhoz igazított a menetrendek istene. A busz csak Budapest egyik külső kerületéig közlekedik, onnan a vasúti megállóhely pár perc séta és a vonat tíz perc alatt beviszi a belvárosba. Egy hónapja dolgozik Pesten, a Nagyika nagyon büszke rá, hogy bekerült a vállalathoz, igaz még csak gyakornokként a nyári szünetben, de már kap egy kis fizetést, amivel be tud pótolni a téli tüzelő árába és néha ő vásárol be. Nagyon szereti Nagyikát, aki küzdött érte, hogy ne kerüljön intézetbe, miután apja meghalt, anyja meg lelépett a szomszéd bácsival. De lehet, hogy az apja csak azután halt meg, hogy az anyja lelépett, erre nem emlékszik, mert nagyon kicsi volt, Nagyika meg nem hajlandó ezekről a dolgokról beszélni. Ami volt, elmúlt, te csak tanulj szorgalmasan – szokta mondani ilyenkor és egész lénye egy felemelt mutatóujjá feszül.
Amikor először meglátta a vasúti megállóhelyet, úgy tűnt neki, mintha öröktől fogva és örökké létezne a maga graffitis oszlopaival. A sárga vakolat itt-ott málladozik róla, a rozsda belevájt a vasbeton szerkezetbe és szisztematikusan rágja le az oszlopokról a betonhúst. A vastraverzek csonkjai fájdalmasan lógnak bele az állomás csendjébe. Minden reggel rácsodálkozik, hogy nem akad egy rendes mesterember, aki egy nap alatt kijavítaná és lefestené az oszlopokat. Szólni kellene Anti bácsinak, otthon ő vakol minden házat, ért a festéshez is, ő aztán megmutatná, hogyan kell dolgozni.
Tizenhat éves, nyurga srác, inkább gyerek még, de családfői felelősséggel a fejében. Ma az új cipőjét vette fel, a négycsíkos Adidast, amit Nagyikával vettek a piacon. Fejből tudja a menetrendet és már első nap felfedezte, hogy hol van az átjáró, az a töltésen elhelyezett, lépcsőfoknak szánt kő, amin mindig dobbantani szokott, aztán elrugaszkodik és ugrik. Úgy képzelte, hogy a peron már egy másik dimenzió, a főváros, ahol egyszer talán majd vesz egy háromszobás panelt és Nagyikát is felhozza a kényelmes távfűtésbe, elviszi színházba, meghívják Anti bácsit vasárnapi ebédre, utána kacsákat etetnek a városligeti tónál.
Az ingázók kitaposták az ösvényt, amely a megbontott vasúti kerítésen, az A és B vágányon át vezet a peronig. Senki nem használja a felüljárót, legfeljebb a kisgyerekes szülők. A környező lakótelepekről is érkeznek az emberek, pestiek, később kelnek. Ma késett a busz a rossz látási viszonyok miatt, sietnie kell, hogy elérje a héthúszast. Nyár vége van, de már ködösek a reggelek. A hangszóróban felrecseg az ismert szignál: tínuni-núninu-ní, felgyorsítja lépteit, futnia kell, hopp, itt a kő, nem néz körül, csak dobbant, ugrik.
Az A vágányon tehervonat halad át, kérjük a sínek mellett vigyázzanak!
A mozdonyvezető későn veszi észre, már megkezdte a kötelező lassítást a megállóhoz közeledve, de az is halálos sebesség.
Hatalmas, szikrázó fékcsikorgásra ébred. Felül, álmosan nézelődik, nem siet sehová, hihetetlenül könnyűnek érzi magát. Közben beérkezik a gyors is a másik vágányra, de senki nem szállhat fel rá. Rajta kívül még álldogálnak néhányan értetlenül, előkapják telefonjaikat, van, aki sír, egy kislány. Most veszi észre, hogy a plafonról is hullik a vakolat. Odébb megy, nehogy a fejére essen, szól a többi embernek, hogy vigyázzanak, de mintha süket lenne körülötte a világ, senki nem hallja, nem figyelnek rá. Az ő fejében viszont zakatolnak a mondatok, mintha egyszerre beszélne mindenki.

– Ennek is pont most kellett meghalnia, a koreaiak már várnak, nem szeretik a késést!
– Vajon hány éves lehetett? Biztos vidéki volt, nem tudta, hogy a felüljárót kell használni.
– Nézd anyu, ott egy cipő, négy csík van rajta, vegyél nekem ilyet, anyaaaa!
– Katika, adjon egy kávét az ügyfélnek, késni fogok, valakit elgázolt a vonat, kérjen egy új időpontot a közjegyzőnél, legyen szíves!
– Hívott valaki mentőt, hívjon már valaki mentőt! Én nem akarok ebbe belekeveredni!
– Hahó, látsz engem? Szia! Anyu még nem tud rólam, csak sejti, azért ilyen ideges. Most megy az orvoshoz és kért egy jelet, de megmondhatod neki, hogy minden rendben lesz! Kérlek súgd a fülébe, hogy minden rendben lesz!
– Ó, már csak ez hiányzott! Kértem egy jelet, jajistenem, de nem ilyet! Elvetessem, megtartsam? Egyedül nem tudom felnevelni…
– Megint mehetünk pótlóbusszal, tuti, hogy nem engedik tovább a mi gyorsunkat sem! Hol a síneket javítják, hol egy szerencsétlen öngyilkosjelölt miatt késünk. Remélem visszatérítik a jegy árát, persze rá fog menni az egész délelőtt!
– A B vágány végül is szabad, nem értem, miért ne mehetne tovább a mi vonatunk?

A tehervonat mozdonyvezetője a peronon ül magába roskadva és zokog. A feje búbján kopaszodik már, némán rázkódik a válla. Egy cipőt szorongat, jé ez olyan, mint az övé. Ráteszi a férfi vállára a kezét vigasztalón. Közben elhatározza, hogy ma beteget jelent, hazamegy és az egész napot Nagyikával tölti. Talán végleg hazaköltözik.

Korábban megjelent a Budapest főpályaudvar pályázati oldalán:
https://www.facebook.com/literadijpalyazat2023/posts/pfbid01Qh8g4GkSGZYS9zfAgWwVE9wuuPxuGBojJ6MrrzJddGFhzTkfVVqXpdZXiDJJNA1l

További bejegyzések